Mindegyik ember áldozat. Áldozata a többségnek. A többség pedig áldozata az embernek, aki vezető szerepet játszik, és háborút vív a többiekkel. Áldozatává válik az ország is, aki harcol a többi ellen.

Egy-két ember halálba vezeti a többséget.

Az ember vak és fél, és a félelemben tartott vak ember feláldozható.

Ember, amíg nem látsz, csak nézel, nem hallasz, csak hallgatsz, amíg félsz, és nem mersz, addig a háborúban halál a jussod! Csakhogy háborúval békét teremteni nem lehet, mivel békés háború nincs, és csak a halottak látják a háború végét.

Dimovits Szilveszter

Egyik nap a bölcs rabbi útra indult a tanítványával. Mentek-mendegéltek, míg egyszer rájuk nem esteledett. A messzeségben megláttak egy halvány fényt.

Megszólalt a tanítvány: „Rabbi, mester, ott van messze egy halvány fény, kéredzkedjünk be, hátha kapunk egy kis zugot a pajtában, ahol meghúzhatjuk magunkat estére!

A rabbi erre: „Ám legyen.”

Egy szegény gazda és a felesége nyitott ajtót nekik. A rabbi és tanítványa illendően köszöntek, majd ételt-italt kértek, szállást estére. A szegény gazda jó szívvel fogadta, és vacsorával kínálta őket.

Így szólt a gazda: „Lépjetek be, szerény, szegény hajlékunkba, fogaljatok helyet asztalomnál! Vacsorázzatok velünk! Szegényes vacsoránkat megosztjuk veletek.”

A rabbi és a tanítványa helyet foglaltak, és a gazdasszony kitette eléjük a vacsorát. Kecsketej túróval és sajttal volt a vacsora.

Egy kép, egy fotó. Egy megörökített kép egy pillanatnyi helyzetről. Egy pillanatnyi történet, ami történelemmé válik. A pillanat képmása a fotó. Mikor kattan a gomb, az már a múlté lesz. Az a fotó a múlté. És mégis, a jövő nemzedékének egy darabka történelem, egy pillanat képben.

Bátran ki merem mondani, hogy Csollány Szilveszter, akit már megemlítettem egyszer egy írásomban, letette bélyegét, nyomot hagyott maga után, és példaképe lett azoknak a sportolóknak, akik gyűrűt fognak a kezükben. Ma a mérce Csollány Szilveszter.

Hogy mire értem ezt? Valójában mi az emberi természet? A személyre szabott emberi természet vajon meg tud-e igazán változni? Vagy vannak olyan esetek, történnek az ember életében olyan események, amitől az ember meg tud változni? Nem tudom. Döntsétek el ti, hogy az ember önmaga valójában meg tud-e változni! Vajon el tudja-e tüntetni önmagából örökre az irigységet, a féltékenységet, a hazugságot (és még sorolhatnék csomó olyan dolgot, ami az ember természetéből fakad)?

Vannak esetek, mikor azt mondjuk egy emberre, hogy teljesen megváltozott, ő nem az, aki volt, például nem iszik, vagy régen nagyon gonosz volt, de már megváltozott. Kérdés, hogy az ember valójában meg tud változni? Ez teljesen eltűnik? Megszűnik létezni az emberek életében mindaz, ami őt rosszá teszi? Valójában az ember meg tud-e változni, ha éri egy tragédia? És itt most nem az átmeneti ígéretekről, fogadkozásokról van szó. Az emberből el tud-e tűnni a rossz, és ha igen, akkor az már nem jelenik meg többé soha, semmilyen formában az életében?

Ez a történet egy igaz történet. Ez a mai napon történt velem. Egy kiskőrösi lakosról van szó. De mielőtt belekezdenék, meg kell, hogy említsem egy öreg barátomat, sajnos már nem él, nincs köztünk. Ő valamikor nagyon-nagyon régen a gimnáziumban orosztanár volt, sőt ő volt a kiskőrösi gimnázium egyik alapító tagja. Akkoriban belekerültem egy élethelyzetbe, amit elmeséltem neki. A korából fakadó bölcsességével lehajtotta fejét, úgy hallgatta történetemet, és arra lettem figyelmes, hogy mosolyog. Így válaszolt: hogyha adsz, ne emlékezz rá, de hogyha kapsz, sose felejtsd el!

Manhattanben egy házaspárnak a hatéves kisfia haldoklott. A szülők ezt sehogy sem akarták elfogadni, kétségbeesésükben felkeresték a helyi gyülekezeteket, hogy imádkozzanak a gyerekért. Felkeresték a zsidó közösség rabbiját is, imádkozzon, gyógyítsa meg Isten a gyermeküket.

Valahol Amerikában egy kis településen a pap úgy gondolta, felrázza a falusi embereket, hogy járjanak gyakrabban templomba. Ezért meghívta a kis zsidó közösség rabbiját, hogy tartsanak közösen egy imaórát. A rabbi el is fogadta a meghívást, gyorsan híre is ment a faluban, kit a kíváncsiság, kit a hit, kit a rosszindulat hajtott, de a templom tele lett.

Egyik nap Amerikában az egyik legnagyobb nevű egyetemen nyílt napot tartottak, és meghívták, hogy tartson előadást, a helyi zsidó közösség rabbiját. Mindenki kíváncsian várta, hogy az idős, tanult és bölcs rabbi miről fog beszélni, mi lesz a fő téma. Három óra hosszán keresztül tartott előadást a rabbi, beszélt a zsidó törvényekről, tanított a Tórából, és sok éves tapasztalatait osztotta meg a hallgatókkal. Az utolsó három percben a rabbi bizonyos dolgokról tévesen, pontatlanul közölte le a mondanivalóját. Erre a hallgatóság nagy része kinevette az idős, bölcs rabbit. Voltak tanárok, professzorok, akik mosolyogva kijavították, hogy ez nem teljesen így van. A rabbi a maga bölcsességéből eredően elfogadta a helyreigazítást a témával kapcsolatosan, és egyszerűen csak mosolygott.