Wisconsin államban, Milwaukee-ban, a 15. és a 16. utca sarkán lévő St. James Kórházban történt meg ez az eset. Pontosabban az egyik liftben. Dr. John Carson a 6. emeletre sietett, hogy megkezdje az éjszakai műszakot. Beszállt a liftbe, és látja, hogy egy fiatalember áll ott.

A fiatalember illendően köszönt neki:

- Jó estét, doktor úr!

- Jó estét! Hányadik emeletre szeretne menni?

- A 6.-ra – mondta a beteg.

- Nocsak, én is oda tartok! – mondta a doktor.

Megindultak a 6. emelet felé. A 4. emeletnél megállt a lift. Kinyílt az ajtó, egy beteg állt ott, aki ezt kérdezte:

- Lefelé vagy felfelé?

A doktor ezt kérdezte:

- Ön hová szeretne menni?

- Felfelé!

- Nagyon sajnáljuk, de mi lefelé megyünk.

A doktor úr megnyomta a gombot, és az ajtó újra bezárult. Odafordult a fiatalember az orvoshoz:

- Doktor úr, miért nem engedte, hogy beszálljon ez a beteg?

A doktor sóhajtva válaszolt:

- Ő nem élő ember volt, hanem egy halott. Ő már meghalt. Az ő útja lefelé megy.

A beteg nagy szemekkel nézett rá:

- Doktor úr, maga ezt honnan tudja?

- Ott volt a piros szalag a kezén.

A beteg tágra nyílt szemekkel, meghökkenve kérdezett vissza:

- Ilyen, mint az enyém?

A doktor úr ránézett, bólintott, és halk, szomorú hangon válaszolta, hogy sajnos igen.

- Doktor úr, nem értem. Maga tudta, amikor beszállt, hogy halott vagyok. És mégis velem együtt utazott a 6. emeletig. A másik halottat meg nem engedte be?

- Nyugodjon meg, a maga útja felfelé vezet, a 6.-on túl.

A halott ezt nem értette. Kavarogtak a gondolatai, különféle zavaros, összefüggéstelen kérdéseket tett fel az orvosnak. Kitört rajta a pánik, és egyszerűen nem értette, hogyan és miért halhatott meg. Annyira fiatal még. Amint rápillantott a lift számlálójára, látta, hogy a számok eltűntek. A lift pedig csak ment felfelé és felfelé, majd egyszer csak megállt.

Amint kinyílt a liftajtó, a doktor úr megfogta a kezét.

- Jöjjön, megérkeztünk. Hazahoztam.

- Mi ez a hely? Mit keresek én itt? Egyáltalán ki maga?

- Száriel vagyok, a halál angyala. Hazahoztalak. Nekem ez a dolgom. Most menj ezen az úton tovább, és majd Isten fogadni fog.

A halott látta, hogy nincs más hátra, menni kell az úton, majd megpróbál Istennel beszélni, hogy küldje vissza.

Jött is vele szemben Isten, egy bőrönddel a kezében. A nevén szólította.

- James, már vártalak.

James felháborodva kérdőre vonta Istent.

- Miért? Én olyan fiatal vagyok még. Csak 37 éves vagyok, ott van a két kisgyerekem, a fiatal feleségem, a munkahelyem, a barátaim, a testvéreim. Miért?

Isten békésen csak így válaszolt:

- Mert eljött az időd.

- De miért?

- Mert eljött az időd.

- És mi van abban a poggyászban? – kérdezte James zaklatottan.

Isten így válaszolt neki:

- Az életed.

- Az életem? De mi? A hobbim?

- Nem, nem. – válaszolta Isten mosolyogva. - Az azért volt, hogy jól érezd magad a szabadidődben, társasági életet élj.

- A pénzem? A vagyonom?

- Nem. Az ide nem kerül fel.

- A feleségem, a gyerekeim?

- Nem, az azért volt, hogy boldog légy. Hogy emléket hagyj magad után. Hogy szaporodjatok a földön, mint Ádám és Éva.

James dühösen, fájdalommal telve kérdezte:

- Akkor mi?

Ki akarta kapni a táskát Isten kezéből, mire az kinyílt. Nem volt benne semmi. James meghökkenve nézte, és ezt mondta:

- Dehát ez üres!

- Igen. Ebben nincsen semmi.

- Akkor mi az enyém?

- Semmi, csak az, amit megélsz. Az a tied.

Emberek, éljetek meg mindent, és ne becsüljetek túl semmit, mert ahogy látjátok, nem viszünk el magunkkal semmit! Az a tied, amit megélsz, és semmi más. Hát legyetek békések, szeressetek, és legyetek elfogadók! Egyszer találkozunk a liftben.

Ezt a kis történetet Melissza lányom ihlette. Köszönöm szépen, Melikém! Nagyon remélem, hogy nagyon sok mindent megélhetek a három lányommal, a barátnőmmel és veletek! Sziasztok!

Dimovits Szilveszter