Egyik nap a bölcs rabbi útra indult a tanítványával. Mentek-mendegéltek, míg egyszer rájuk nem esteledett. A messzeségben megláttak egy halvány fényt.

Megszólalt a tanítvány: „Rabbi, mester, ott van messze egy halvány fény, kéredzkedjünk be, hátha kapunk egy kis zugot a pajtában, ahol meghúzhatjuk magunkat estére!

A rabbi erre: „Ám legyen.”

Egy szegény gazda és a felesége nyitott ajtót nekik. A rabbi és tanítványa illendően köszöntek, majd ételt-italt kértek, szállást estére. A szegény gazda jó szívvel fogadta, és vacsorával kínálta őket.

Így szólt a gazda: „Lépjetek be, szerény, szegény hajlékunkba, fogaljatok helyet asztalomnál! Vacsorázzatok velünk! Szegényes vacsoránkat megosztjuk veletek.”

A rabbi és a tanítványa helyet foglaltak, és a gazdasszony kitette eléjük a vacsorát. Kecsketej túróval és sajttal volt a vacsora.

Ezt mondta nekik a gazda: „Fogyasszátok jó étvággyal! Csak ezzel tudok nektek szolgálni. Van egy kecskénk, mindennap megfejjük, ebből van a mindennapi ételünk.”

Miután megvacsoráztak, így szólt a tanítvány: „Kaphatnánk-e szállást?”

A gazda így válaszolt: „Persze, hogyne! Hely sajnos csak a pajtában van, a kecske mellett.”

A rabbi megköszönte, majd tanítványával lefeküdtek a kecske mellé.

Így szólt a tanítvány: „Milyen szegény emberek, mi volna velük a kecske nélkül?”

Az öreg rabbi csak mosolygott, és azt mondta a tanítványának: „Menj, oldozd el a kecskét, és zavard el!”

„De hát rabbi! Mi lesz ezekkel az emberekkel, ha elzavarom a kecskét?”

„Azt mondtam, hogy zavard el!”

Hajnalban a rabbi és a tanítványa útra kelt. Sok év múlva a tanítványból egy módos gazda lett, de lelkét mindig bántotta, hogy mit tett azokkal a szegény emberekkel. Egyszer csak útra kelt, hogy jóvátegye tettét, hát mit lát? Fényáradat, pompa, szépség ragyogta be a romos kis kunyhó helyét.

Bekopogtatott és illendően köszönt: „Szép jó napot! Három évvel ezelőtt egyik este egy öreg rabbi és tanítványa szállást kért, enni-inni kapott, és fizetségül az egyetlenegy kecskéjüket a rabbi unszolására a tanítvány elengedte.”

Így szólt a gazda: „Ne is folytassa! Tudom, maga volt az. Megismerem magát, de hálásan köszönöm, hogy aznap este elengedte a kecskét.”

Az egykori tanítvány nagyot nézett, meglepődve: „Miért mondja ezt?”

„Elégedett voltam, beletörődtem sorsomba, amit az az egy kecske adott, de miután elengedte, már többre törekedtem. És most nézze, 100 kecském, 100 birkám, gyönyörű tanyám van, gazdag ember vagyok! Hálásan köszönöm!”

Hát így cselekedett a bölcs rabbi. Látta, hogy ez az ember beletörődött a szegényes, sanyarú életébe, és nem akart többet, mint amit az az egy kecske adott. Tudta a rabbi, hogy ha már a kecske nem lesz, az ember mindent meg fog tenni azért, hogy több legyen neki. Így tett hát a bölcs rabbi.

Igenis, emberek, néha több kell annál, amit egy kecske tud adni, és igenis meg kell mozdulnunk, meg kell indulnunk azon az úton, ami néha fáj, és tele van nehézségekkel! Ne csak álmaink legyenek, hanem valósítsuk is meg vágyainkat! De ehhez el kell engedned a kecskét!

Dimovits Szilveszter