Karuvetz Emília vagyok, szegedi újságíró. Munkám során jellemzően a cigány kultúra bemutatásával, valamint kiemelkedő, figyelemreméltó roma személyiségekkel foglalkozom. Tudomást szerezve az MTV forgatásáról, úgy döntöttem, újból kifaggatom Dimovits Szilvesztert.

Szilveszter Kiskőrösön neveli egyedül immáron hatodik éve hármas ikerlányait. A lányok apjuktól bokszot és krav magát tanulnak, és ami még fontosabb, apjuk az élet kihívásaira és nehézségeire is felkészíti őket. Dimovits Margit, Dimovits Melissza és Dimovits Szandra harmonikus kapcsolatban élnek édesapjukkal. A következő interjúban arról kérdeztem Szilvesztert, mi történt vele a legutóbbi találkozásunk óta, és persze más egyéb érdekesség is szóba került. A mostani interjú ötletét és témáját az adta nekem, hogy a legutóbbi alkalom óta továbbra is figyelemmel kísértem a blogos tevékenységét, amelyben sokrétű és sokszor igen mély gondolatok is megbújnak a precízen összeszedett információk mögött. A következő interjúmat Szilveszter blogjának olvasói elé tárom, bemutatva a blog szerzőjének megkapó személyiségét. 

- Szilveszter, legutóbbi találkozásunkkor a saját és a gyermekeiddel kapcsolatos céljaidról beszéltél. Mi történt azóta Veled, mit tudhatunk a mindennapjaidról?

- A mindennapjaim - úgy gondolom - ugyanúgy telnek, mint bárki másnak. Munka, aztán hazajövök, és a gyermekeimmel a kapcsolat úgy jelenik meg, hogy megkérdezzük egymást, kinek hogy telt a napja, mi történt aznap. Ki hogyan érzi magát, és megkérdezem tőlük azt is, hogy amíg én távol voltam, dolgoztam, mit csináltak, mit főztek. Nagy vonalakban ennyi. Nálunk nincs Facebook, nincs okostelefon-használat, ehelyett kimennek az udvarba játszani, sokat olvasnak, rajzolnak, edzenek egyedül, ugyanis van egy nagy bokszzsákom felállítva a házban. Sokat edzünk, bokszolunk, és próbálok minél többet beszélgetni velük. Visszakérdezem, ők pedig elmesélik, hogy aznap milyen történetet olvastak, és abból mi volt a személyes megtapasztalásuk, felismerésük. És ami a legszebb az egészben, hogy mindezt megpróbálják lerajzolni is. Beszélgetni nem úgy szoktam velük, mint szülő, hanem inkább mint barát, tesó, haver. Mert ez nagyon fontos, hogy a lányaim ne csak az édesapát lássák bennem, hanem a bizalmas barátot is.

- A lányok szívesen főznek a családra? Hogyan alakul a munkamegosztás otthon?

- Igen, szeretnek főzni a lányaim. Mindennap beosztják, hogy ki mikor főz, és alig várják, hogy dicsérjem meg őket. Hogy őszinte legyek, nagyon ritka az, amikor kevésbé jól sikerül az, amit épp főztek, de én akkor is megdicsérem őket, hogy "köszönöm", és "nagyon finom volt". A munkamegosztás úgy történik náluk, hogy ha az egyik lány mosogatott például szerdán, akkor csütörtökön a másik fog mosogatni, ő meg csinálja azt, amit korábban a testvére csinált. 

- Miről szólt a tévés interjú? Hogyan éreztétek magatokat közben?

- Hogy miről is szólt a tévés interjú? Elsősorban szeretném kiemelni, hogy a barátságról. Például a barátságról Nagy Istvánnal, a Roma Magazin főszerkesztőjével, egy jóízű beszélgetésről. Remek emberre találtam a személyében. De ugyanezt elmondhatnám Pokorny Antal, Bolega Gábor operatőrről, Gerendai Ferenc hangmérnökről és Boldis Jankó képmesterről is. Persze fontos volt mindemellett maga a forgatás is. De számomra a legfontosabb a három lányom arca, arckifejezése volt a kamerák előtt. Izgatottan várták már a Nagy Istvánnal és stábjával való találkozást. Ez nem az első találkozásunk volt már, nem az első beszélgetésünk, és nagyon remélem, hogy nem is az utolsó. Nem kimondottan a forgatás, hanem inkább a barátság miatt.

- Elárulsz néhány részletet az olvasóknak a beszélgetésről?

- Nagyon sok mindenről volt szó, de elsősorban a lelke az egész forgatásnak az volt, hogy hogyan is éljük meg mindennapjainkat, én és a három lány. A másik fő szempont az volt, hogy hogyan élem meg, illetve hogyan éljük meg a gyerekeimmel a mai világban a cigányságunkat, úgy, hogy a barátnőm magyar nő. Aztán arról is szó volt, hogy hogyan született meg maga a blog, mi indított meg rá engem. Egy kicsit kitértünk a munkámra, hogy miből élek. Amit nagyon fontosnak találok mindemellett, az az, hogy edzem a gyerekeimet, kétféle harcra is, krav magára, azaz katonai izraeli harcra és magára az ökölvívásra, azaz a bokszra. Nagy vonalakban ennyi. Persze elég hosszadalmas forgatás volt ez.

- Térjünk rá egy kicsit a blogodra. Milyen témákról írsz szívesen?

- Nem mondanám azt, hogy vannak olyan témák, amikről kimondottan nagyon szívesen írok, nem tudnék kiemelni így témákat. De ha mégis ki kellene emelni valamit, akkor inkább olyan történetek fognak meg engem, amelyekben érzékelhető az emberség, vagy éppen az embertelen, gyalázatos bánásmód. Ezek azok, amelyek meg tudnak engem indítani. Mindemellett vannak olyan emberek napjainkban vagy a régmúltban, olyan személyiségek, akik nevet adtak az országnak, akikről érdemes írni, szót ejteni, megörökíteni a nevüket és a cselekedetüket, legyen az sport, tudomány, zene, művészet, képzőművészet és ehhez hasonló dolgok. Vagy egyszerűen csak egy pillanat, egy gondolat fog meg engem. Lehet az egy hajléktalan ember kint az utcán, az ő életének sorsa, életének története. Vagy egy nagy ász, például Pável Béla bokszolóra gondolok. A szegénységből a csúcsra került, aztán ismét a mélyszegénységbe, amelyben elfelejtve, vele nem törődve, eldobva kellett élnie, majd így került a koporsóba. Vagy mondhatnék egy másik nagy bombázó bokszolót is, Johann Trollmann Rukelit, aki nagyon megfogott még engem. Németországban ugyanezt kellett átélnie, a mélyszegénységet, utána fent volt a csúcson, végül a náci haláltáborban kellett meghalnia. Az ehhez hasonló történetek azok, amelyek a blogot alkotják. De mondhatnám azt is, hogy a városunkban, Kiskőrösön a lakosság számához képest nagyon nagy emberek laknak itt, akikre én nagyon büszke vagyok. Többnyire magyar származású, de cigány származású művészemberekről is van szó. Például egy doktorról, aki mellett naponta elmegyünk, de azt se tudjuk, hogy kicsoda ő. Ezek a dolgok is alkotják a blogot. Körülbelül ennyit tudnék mondani a blog születéséről.

- Hogyan képzelhetjük el az írás folyamatát, milyen technikai dolgok szükségesek hozzá?

- Elsősorban a barátnőm segítsége kell hozzá. A barátnőm az, aki minden történethez képeket gyűjt. Ő az az ember, aki a helytelenül használt szavaimat széppé és értelmessé teszi. Ő az az ember a blognál, aki az egész rendszert rendezi és karbantartja. Én vagyok az, akiben megszületnek, vagy aki hallja ezeket a történeteket személyesen az emberektől. Vagy aki átéli, látja és megéli mindezt. Ilyenkor felhívom a barátnőmet telefonon és diktálom neki a történetet. Amikor kész egy történet, ő tudja a dolgát, hogy mit is kell vele csinálni. Hát körülbelül így működik ez a rendszer, ha rendszernek lehet mondani.

- Úgy érzem a szavaidból, hogy igen sokrétű és mély gondolatok is megfogalmazódnak benned. Milyen embernek tartod magad? Sokszor merülsz el a gondolataidban?

- Igen, nagyon sokszor. Mert tudod, mikor másról írsz, akkor egy kicsit magadról is írsz. Minden egyes történetben megtalálod magadat. Hogy igen, ezt én is elhibáztam. Hogy ezt én is így gondolom. Főleg az, hogy ezt valamikor én miért nem tettem meg. Vagy épp az ellenkezője, hogy miért tettem meg, hogy lehetett nekem ennyi eszem? Egyébként, hogy milyen ember vagyok? Én úgy gondolom, sőt nem csak gondolom, tudom, hogy egyszerű, hétköznapi, átlagos ember vagyok. Persze ezt elmondhatja magáról bárki más, sokan mondják, de nem úgy gondolják. Jó átlagosnak lenni. Nem is tudnék más lenni. Hogy milyen ember vagyok? Nagyon sok olyan dolog nem érdekel, ami más embert lázba hoz. Nagyon szűk a nagy világon belül az érdeklődésem, ami nem azt jelenti, hogy ezek nincsenek a tudatomban, csak nem szajkózom és nem követem ezeket. A fontossági sorrend az életemben átértékelődött hat évvel ezelőtt, teljesen másként értékelek bizonyos dolgokat most, mint ahogy előtte, hat évvel ezelőtt. Vagy inkább pontosan azóta, mióta az édesanyám meghalt, 14 évvel ezelőtt. Hogy milyen ember vagyok? Próbálok meglátni olyan dolgokat, amik egyébként is láthatók, csak nem akarjuk észrevenni. Mert nem kényelmes, nem elegáns és nem divatos. Azoknak az embereknek a társaságát keresem leginkább, akik mellé a padra leülni a nagy közönség előtt nem jó ómen. Mert az illető esetleg büdös és piszkos, nincs hol laknia, nincs BMW-je, Mercedese. Hogy milyen ember vagyok? Próbálom a néma szavát meghallani, a süketet megérteni. Megpróbálom a vaknak átadni azt, amit én látok. Hát nagy vonalakban ilyen ember vagyok. Persze én is tudok haragudni, de mindemellett törekszem a békére, és igyekszem békét kötni mindenkivel. Előfordul, hogy akaratlanul is megsértek embereket, ilyenkor megpróbálom helyrehozni azt, amit elkövettem. Nagy vonalakban ennyi. 

- Mi az oka annak, hogy még mindig egyedül neveled a gyermekeidet? Nem akarsz megnősülni?

- Nem, semmiféleképpen sem. Én úgy gondolom, hogy már megengedhetem magamnak azt, hogy egyedül neveljem a gyerekeimet. Én együtt éltem az első élettársammal 7 évet, aztán a második élettársammal, akitől van a három lányom, 10 évet. Ebben a 17 évben benne volt minden jó, minden szép, amit egymásnak adhat két ember. De ebben benne volt az is, amit egymásnak adhattunk rosszat, és ezáltal megtapasztaltam én is és ők is ennek a rossz oldalát. Volt 17 évem élettársi viszonyban, és amit meg lehetett tapasztalni, megtapasztaltam. Most eljött az életemnek az a része, amikor egyedül taposom az utamat, a három lányommal. És így nagyon jól érzem magam én is és a gyerekeim is. Mondhatnám, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal barátibb, és igazi értékes minőségi időt töltök együtt a gyerekeimmel. Én ezt nem fogom tönkretenni. Egyszerűen boldog vagyok. Jó élni, jó érzés esténként befeküdni az ágyba, jó érzés hazahozni a kenyeret, azt hiszem, most találtam az igazi utamra. Önmagamra, és ami a legfontosabb, a gyerekeimre. Úgy gondolom, én ezzel elmondtam mindent. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs barátnőm. Ő nagyon kedves, nagyon odaadó ember, okos, sőt türelmes, megértő, de mindemellett nem lakunk együtt, külön élünk egymástól. Mikor van rá időnk, neki is, nekem is, akkor azon vagyunk, hogy minőségi időt töltsünk együtt.

- Úgy vettem észre, hogy több cikkedben is kiemelt szerepet kapnak az emberi érzelmek és gondolatok. Javaslom, hogy a legközelebbi beszélgetésünk során ezekre is térjünk ki. Az interjú zárásaként pedig megkérdezem: mit üzennél a cigányoknak és a magyaroknak a mai világban?

- A cigányoknak és a magyaroknak nem üzennék semmit. Viszont az embereknek igen. Én nem emelném ki, hogy cigány vagy magyar. Mi nem színek vagyunk, hanem emberek. És az embereknek azt üzenném - na persze magamnak is -, hogy ne rakjuk tele a gondolatainkat a "nem tudom", "nem értem", "nekem nem megy", "hihetetlen" és a "lehetetlen" kifejezésekkel. Ne tápláljuk a testet gonosz és szélsőséges gondolatokkal. Mert a test szót fogad. És cselekvője lesz a gondolatainknak. Legyenek békés, emberbaráti gondolataitok, és engedjétek szabadon ezeket! Én ezt üzenném az embereknek.

A Szilveszterrel készült harmadik interjút a linkre kattintva olvashatják a kedves Olvasók.