Atlantic City, New Jersey állam

Egyik nap Fred bement a munkahelyére, a húsüzembe dolgozni, ahol már 15 éve hentesként dolgozott jó barátjával és egyben munkatársával Mike-kal. A szalagnál dolgoztak mindketten, a csontozóban. Tettek-vettek, dolgoztak a maguk megszokott ütemében.

Fred a szünetben elment vécére. Mike egy jó 10 perc után sokallotta az időt, amit Fred a vécén töltött. Elment megkeresni, hogy hol van, ugyanis közben megindult a szalag.

Amikor Fred felébredt, szürke homály vette körbe. Azt vette észre, hogy körülötte fehér ruhában nők, férfiak tanakodtak azon, hogy mit vegyenek ki először belőle.

Fred arra lett figyelmes, hogy nem tud megmozdulni.

„Mi történt velem? Miért vagyok lekötözve?”

Látta, hogy egy fehér ruhás ember fölé hajol, és mosolyogva mondja, hogy minden rendben lesz. Ezután rárakott egy maszkot a szájára, ezzel Fred kómás félálomba került. Nagyjából érzékelte, hogy mi folyik körülötte, hallotta, hogy az egyik nővér így szólt a műtős orvoshoz:

- Vegyük ki a máját! Ott a kettesben már várják!

Mire a doktor úr:

- Először kiveszem a szívét, mert valaki sok millió dollárt fizetett, hogy szívet kapjon.

Fred próbált ellenkezni, megszökni, menekülni. Nem megy. Nincs erő, észlelte, hogy le van kötve. Tehetetlen volt.

„Nincs tovább, ezek meg akarnak engem ölni. El akarják adni a belső szerveimet. Hogy kerültem én ide?”

Közben hallotta, hogy szólítgatják: „ébredj fel, ébredj fel”. Kereste a hangot, de nem találta. Erős vakító fény nyomta el a látását, kómás állapotban nem tudott tájékozódni, nem tudta, hol lehet. Halványan látta, hogy nyílik az ajtó, egy fekete ruhás ember jött be, aki egy gyors mozdulattal suhintott felé egy kardot.

„Megvágott. Érzem a fájdalmat, ég a vágás.”

Próbált ellenkezni, ellenállni, de nincs erő. Nincs erő.

„Valahogy összeszedem magam, és elmenekülök innen, ezek meg akarnak engem ölni! Nem megy, le vagyok kötözve. Az orvos ki akarja venni a szívem! Érzem, már a szike vág!”

A nővér mellette ekkor ezt mondta:

- Siessünk doktor úr, mert kell a mája!

És körülötte mindenki sátáni mosollyal nézte őt, kinevették, kigúnyolták. A fekete ruhás ember megint suhintott a kardjával.

„Érezem a vágást! A kard éle mélyen belehatol a testembe, tiszta vér minden. A nővér szaladva megy ki a májammal, visszanéz nevetve, és köp egyet.

Próbálok megmenekülni, nem megy, le vagyok kötözve, nincs erőm. Egyre tisztábban hallom, ismerős a hang, hogy ne add fel, ne add fel, kelj fel, kelj fel! Egy nagy fájdalmat érzek a mellkasomban, és látom, a doktor úr mosolyog, hogy minden rendben. Az ismerős hang, valahonnan ismerős ez az arc! Most melyik támadhat meg engem? Melyik vág meg engem karddal, ki viszi el a szerveimet? A nővér megsimogatja az arcomat, kérek tőle vizet. Vizet!”

- Nem, nem lehet!

„Látom a feleségemet, a munkatársamat, a jóbarátomat és a cégtől a többieket. Ezek is benne vannak? Mit akarnak tőlem? A feleségem mit keres itt?”

A feleségem sírva, zokogva mondta:

- Nyugodj meg, ez nem a valóság, ez csak egy rossz álom! Térj magadhoz, minden rendben lesz!

Nem szólok egy szót se. Ezt nem értem, kezeim-lábaim nincsenek lekötözve. Mit akarnak tőlem? Elfordulok tőlük, jobban járok, ha nem válaszolok. Ott a nővérke, rettegek tőle, mert leköpött, amikor szaladva kivitte a májamat. De valami most más lehet! A feleségem sír, zokog, azt mondja, nem igaz, egy rossz álom volt csupán!

Majd eltelt négy nap, mire rájöttem, mire megbizonyosodtam, hogy én ezt mindvégig csak álmodtam. Ahogy az orvosok, a kollégáim mesélték, a munkahelyen nem is mentem vécére. Onnan engem nem raboltak el. A munkaasztalom mellett elájultam, a szívkoszorúér elzáródott, és újraélesztettek. Semmilyen vágás nem történt, egy karcolás sincs rajtam. 14 napot voltam kómában.

Valójában nem Amerikában lettem rosszul, én és a kollégám kiskőrösiek vagyunk. Én Bécsben dolgozom, ott lettem rosszul, és a barátom, feleségem, hozzátartozóim végig aggódták a 14 napot, mialatt halál közeli állapotban voltam.

Köszönöm barátom, hogy ott voltál mellettem, és ott is vagy a mai napig! Köszönöm az Bécsben lévő orvosoknak, hogy küzdöttek értem, és a feleségemnek és a gyerekeimnek csak annyit mondanék, hogy szeretlek titeket! Valamiért Isten engem megtartott. Most már másképp látok mindent.

Nektek, olvasók, csak annyit, hogy ne legyetek kómában 14 napig rémálmok közt ahhoz, hogy ti is másképp lássatok mindent!

Dimovits Szilveszter