Hogy mire értem ezt? Valójában mi az emberi természet? A személyre szabott emberi természet vajon meg tud-e igazán változni? Vagy vannak olyan esetek, történnek az ember életében olyan események, amitől az ember meg tud változni? Nem tudom. Döntsétek el ti, hogy az ember önmaga valójában meg tud-e változni! Vajon el tudja-e tüntetni önmagából örökre az irigységet, a féltékenységet, a hazugságot (és még sorolhatnék csomó olyan dolgot, ami az ember természetéből fakad)?

Vannak esetek, mikor azt mondjuk egy emberre, hogy teljesen megváltozott, ő nem az, aki volt, például nem iszik, vagy régen nagyon gonosz volt, de már megváltozott. Kérdés, hogy az ember valójában meg tud változni? Ez teljesen eltűnik? Megszűnik létezni az emberek életében mindaz, ami őt rosszá teszi? Valójában az ember meg tud-e változni, ha éri egy tragédia? És itt most nem az átmeneti ígéretekről, fogadkozásokról van szó. Az emberből el tud-e tűnni a rossz, és ha igen, akkor az már nem jelenik meg többé soha, semmilyen formában az életében?

Például nézzük azokat az embereket, akikre azt mondjuk, hogy megtértek. Ők soha többet nem lesznek irigyek? Ők soha többet nem fognak téged kibeszélni a hátad mögött? Soha többet nem jelenik meg az életükben a rossz, ami esetleg a megtérés előtt volt? Nem tudom. Sokat gondolkoztam már ezen, és nem tudom. Biztos vannak esetek, ahol látszólag megjelenik a változás, de vajon meddig? Amíg esetleg nem kerül egy olyan élethelyzetbe, ami újra kihozza belőle? De akkor ő valóban megváltozott? Akkor ő más lett? Nem tudom. Ez sokat foglalkoztat engem, sokat gondolkoztam ezen, hogy vannak esetek, ahol még a halál sem tudja az embereket megváltoztatni.

Mi kellene hát hozzá, hogy esetleg ne csak a pénzt, ne a lehetőséget lássuk egymásban? Nem tudom. Nagyon sokszor mondjuk, hogy az ember önmaga bőréből nem tud kibújni. Pedig néha jó lenne. Néha jó lenne elhagyni magunkból a rosszat, a gőgöt, a büszkeséget, a féltékenységet, a haragot. Jó lenne egyszerűen tisztán látni a dolgokat, azt, hogy ez hosszú távon nem jó tanácsadó.

Őszinte leszek, én most ebben vagyok. Megpróbálom elengedni a rosszat, és békében élni azokkal, akikkel évtizedeken keresztül nem tudtam. Részben megy, másrészt viszont vannak olyan emberek körülöttem, akik ezt nem engedik, hogy menjen. Mert látom a hátsó szándékot, a pénz iránti élhetetlenséget, az emberi gyarlóságot bennük. Sokszor megkérdezem magamtól, a béke érdekében mennyit engedjek meg, meddig menjek el, hogy megőrizzem a békét? Amikor látod és érzed, hogy a másik nem korrekt veled, ki akar használni, ilyenkor gondolkozom, vajon mit tegyek? Nagyon nehezemre esik igent mondani nekik, szívesen mondanék inkább nemet, és elzavarnám. De akkor felbomlik a béke, és kezdődik újra az egész elölről.

Ki tud-e az ember bújni a bőréből? És ha ki, meddig? A békéért neked tűrnöd kell? Én úgy gondolom, hogy nem. Én úgy gondolom, a béke az emberi szeretetre épül, és ahol a kapzsiság erősebb a szeretetnél, ott megbomlik a béke.

Emberek, ezt az írást saját magamnak írtam. Hogy mikor háborgok, vagy tanácstalan vagyok, elolvassam, és elgondolkozzam azon, hogy a békét vajon teremteni kell-e, vagy az megvan az emberből fakadó szeretetben. Ha neked ezt teremtened kell, sosem lesz béke. Persze mindenért tenni kell valamit, hogy működjön. De a szeretet veled született. Egyszerűen csak szeretni kell.

Hát szeress, és ha szeretsz, békére lelsz! Ahol békével szeretnek téged, ott van helyed.

Dimovits Szilveszter