Nem látjuk, nem vesszük észre, milyen sokan meghalnak körülöttünk, milyen gyorsan eltűnnek azok az emberek az életünkből, akikkel naponta beszéltünk, hetente kétszer találkoztunk, vagy akár csak napi szinten elmentünk egymás mellett. Egyszerűen csak eltűnnek ezek az arcok, nem látjuk őket többé már, nem halljuk a hangjukat. Fel sem figyelünk rá, annyira természetes, hogy egyik-másik ember meghal, nem látjuk őket többé.

Milyen természetessé válik a halál, pedig nem a halál a természetes, hanem az, hogy szeretjük egymást, tiszteljük egymást, amíg élünk, beszélgetünk egymással, élvezzük egymás jelenlétét, megjegyezzük egymás hangját. És mégis, sokunknak a halál a természetes, a halál az elfogadott: egy-két napot, vagy esetleg egy-két órát eltűnődünk az ismerősünk halálán, de mintha mi sem történt volna, megyünk tovább. Ugyanúgy nem törődünk egymással, nem beszélünk egymáshoz, ha lehet, inkább kerüljük egymást. Pedig milyen csodálatos az élet, a béke, az emberi barátság, milyen jó élni, milyen természetes az emberi kapcsolat, a testvéri szeretet, milyen jó a békés és szeretetteljes házastársi kapcsolatban élni! Mégis a széthúzás, a halál, a kapzsiság, a másnak a hibáztatása, a magamutogatás, az énközpontú rendszer a természetes, az elegáns és a jó sokak számára.

Hová fajul ez a világ? Mi lesz velünk, emberek? Naponta elveszítjük ismerőseinket, naponta tönkremennek kapcsolatok, esnek szét családok, mi kell még, hogy megállj egy pillanatra? Hogy szembenézz önmagaddal, önmagad gondolataival, tetteivel, és ne csak „én” legyen, hanem legyen „te” is? Segítsünk egymáson! Lásd be, hogy hibáztál! Ha a gyereked nem veszi az akadályokat az életben, te azért vagy, hogy segíts! És ne a milliókat tömd a zsebébe, hanem fogd meg a kezét! Tudod, mikor a gyermeked erkölcstelen tetteit dugdosod, valójában önmagad bújsz el, hiszen mindezt tőled tanulta.

Légy ember, őszinte önmagadhoz, és majd sajnálni fogod, hogy meghalt egy ismerősöd. Ugyanúgy fájni fog egy ismeretlen halála is, mert elveszett egy élet: valaki ma már nem szerethet, nem látja már többet a te arcod, nem élheti meg, hogy köszöntél neki, nem állhat meg veled egy szóra, hogy hogy vagy, mi van veled. Nem ihat meg veled egy kávét, vagy nem látjátok már többet a gyereketek mosolyát. Ezt sajnáld, ez legyen a tied! Ne a harácsolás és az énközpontú rendszer irányítsa az életed! Légy nemes önmagadhoz, engedd meg magadnak, hogy tisztán, őszintén mersz elnézést kérni, mersz segíteni, a legnagyobb alázattal megbocsátani! Mert olyan hamar eljön az idő, mikor koporsóba rakják hideg testünket, és nem lesz már lehetőséged semmire.

Légy bölcs, alázatos, tiszta gondolkozású, és használd ki az időt, hogy ember módjára élj! Élj, szeress, nevess, légy kegyes, engedd el a rosszat! Ne kapaszkodj a múltadba, élj a mának, légy boldog! Ez vagy te.

Dimovits Szilveszter