Merem úgy nevezni ezt az embert, hogy egy nagyon jó barátom. Sajnos a nevét nem említhetem meg, de ő is ugyanolyan kiskőrösi lakos, ahogy én vagy te. Múltkor megkérdezte tőlem, milyen érzés volt, mikor édesanyám meghalt. Milyen érzés volt halva látni az édesanyámat? Mit éreztem, mit gondoltam akkor? A barátom szülei élnek, él az édesanyja, az édesapja, és szívemből kívánom, hogy nagyon sok ideig kísérjék még el a szülei ezt a fiatalembert az élete útján. A szememben ő egy gazdag ember, a szememben ő még egy gyerek. 47 éves, két gyerek édesapja, merem mondani, hogy a feleségével nagyon jó házasságban élnek. Aránylag megvan mindenük, és a legfontosabb, hogy szeretetben és békében él a feleségével és a két gyerekkel. Múlt hét csütörtökön elhívtak magukhoz kávézni, egy jóízű beszélgetésre. Édesanyám több mint 14 éve, hogy meghalt. Őket körülbelül jó 20 éve ismerem, baráti kapcsolatban vagyunk. Sose került szóba még, sosem kérdezték, hogy mi történt azon a napon, mikor édesanyám meghalt. Megmondom őszintén, meglepődtem, hogy szóba került és megkérdezték. Ők akkor megmondták nekem őszintén, az asztal mellett ülve, hogy ezt már rég meg szerették volna kérdezni, csak nem merték. Emberek, eltelt 14 év, hogy édesanyám meghalt, már nincs. Nagyon nehéz erről írni. Hogy őszinte legyek, magam se tudom, hogy ezt miért teszem. De ha már elkezdtem, akkor befejezem.

Hogy milyen érzés volt? Őszinte legyek? Nem tudom. Nem tudom, akkor mit éreztem, mit gondoltam. Tudjátok mit? Elmesélem, hogy volt!

Édesanyám Györgye Margit, aki egy kiskőrösi cigány családba született. Ő a lovári cigányok közé tartozott, akik beszélik a cigány nyelvet. Régen céllövöldések voltunk, körhintások és büfések. Majd édesanyám és a nevelőapám eladták a körhintákat és a céllövöldét, és megmaradt édesanyámnak a 2 db büféje: egy büfés kocsi és egy kézzel építhető sátor. 14 évvel ezelőtt édesanyám hajnali 3 órakor keltett fel engem. Az én cigányos nevem Szilvi. Engem mindenki úgy hív, aki közelebbről ismer, hogy Szilvi. Így hát édesanyám is Szilvinek hívott. Ő engem valamikor lánynak várt, de ha nem lett a gyerek lány, ha nem Szilvi, akkor legyen Szilveszter. A gyerekeim is Szilvinek hívnak, a barátnőm is Szilvinek hív. Még a gyerekeim tanárnői is Szilvinek hívnak. A nagymamám nem tudta kimondani, ő azt mondta, hogy Szilva. Ezt az érzést nem kívánom most, emberek, senkinek. A gyomromban egy öklömnyi nagyságú csomó van: kimondtam azt a szót, hogy mama. Én őt mindig úgy hívtam, hogy mamuskám. Az ominózus reggelen, hajnali 3 órakor így szólt édesanyám: "Szilvi, kelj, pakoljuk az utánfutót, rakjuk fel a kellékeket a sátorhoz, mert ma Uszódon búcsú van!" Ott volt édesanyámnak az öccse is, ő bazáros volt, játékokat, ruhákat árult. Nagy vonalakban azt mondhatnám, hogy édesanyám testvérei mind kereskedők. A nagynéném, Ibolya, aki már sajnos meghalt, ő és a családja is kereskedők, céllövöldések, a Büdös-tónál árulnak kint már 30 éve.

Édesanyám mindig pedáns asszony volt, adott magára. Szerette kenni az arcát, szerette a modern, szép ruhákat, édesanyám mindig csinosan jelent meg. Kis, fehér bőrű, hosszú hajú, szép arcú anyám volt. 

Azt gondoltam reggel, amikor felkeltem, és összepakoltam a kellékeket az utánfutóra, hogy édesanyámra megint sokat kell majd várni, mert kenceficézni fogja az arcát, összeválogatja majd a ruháit, hogy mit húzzon fel, és ezért késve fogunk odaérni a búcsútérre Uszódra. Nem így történt. Édesanyám nem kente ki magát. Meg is lepődtem, hogy mi történt vele. Nem vettem rajta észre semmit. Furcsa volt, hogy nem keni, nem cicomázza magát, meg is jegyeztem a húgomnak, hogy milyen gyorsan kész lett. Megindultunk. Odaértünk a búcsútérre, és ahogy szoktuk csinálni, kipakoltunk, és édesanyám is tette a dolgát. Sütötte a húst, a kolbászt, a hurkát, és már jöttek is az ismerős kereskedők, eladók a reggeli kávéra, pálinkára, jöttek megreggelizni. Mert megjött Margit, a büfés.

Olyan 8 óra magasságában egy bagatell dolgon összevitatkoztam édesanyámmal. Ugyanezzel a lendülettel hátat fordítottam neki, majd ő is megfordult az utánfutó irányába, és összeesett. Csak egy gyenge hangot hallottam, hogy "Szilvám". A mai napig cseng a hangja a fülemben, sokszor, amikor megyek az utcán, vagy a szobában egyedül ülök, úgy hallom, mintha ő szólna. Miután édesanyám összeesett, az egyik céllövöldés fiatal hölgy odafutott, és el akarta kezdeni őt újraéleszteni. Odafutottam, mondtam, hogy "majd én". És megpróbáltam újraéleszteni édesanyámat. Sikerült. Közben a nagybátyámék kihívták a mentőt. Az ott lévő emberek azt mondták, a mentő öt perc alatt kiért, de az nekem öt óra hosszának tűnt. Megpróbáltam a nagybátyámmal berakni édesanyámat a kocsiba, de kicsúszott a kezünk közül, mint egy bábu. Majd megérkezett a mentő. Édesanyám valamennyire magához tért, lehetett látni, hogy kábult volt a tekintete, keresett engem, a húgomat meg a nagybátyámat. Berakták a mentőbe, megindultak vele Kalocsára. Én, a nagybátyám és a felesége megindultunk a mentő után. Megindultunk azzal a reménnyel, hogy az én anyám helyrejön, hogy nem lesz semmi baj. Hogy majd az én édesanyámat, ha felépül, haza tudom vinni. És majd láthatja a három gyerekemet. Odaértünk a kórházba, édesanyámat betolták a liftbe, én pedig kiabáltam utána, hogy "anyu, ne add fel!".

Ez alatt az idő alatt Kiskőrösről odaért még édesanyám idősebbik testvére és annak felesége, és megindult a harc anyám életéért. Ez körülbelül 9 óra 10 perckor történt. Majd kijön az orvos, és azt mondta, hogy stabilizálják édesanyám állapotát, jön majd érte egy mentőhelikopter, ami elviszi őt Budapestre. Én addig sírtam. Őszinte leszek: őrjöngtem. Fölajánlottam Istennek a három gyerekemből egyet, csak anyám élete maradjon meg.

Majd rá 10 perc múlva kijött ugyanaz az orvos, hogy menjünk, búcsúzzunk el édesanyámtól, mert nem tudnak rajta segíteni. Én és a nagybátyám felesége, Katica, mentünk be édesanyámhoz. Tiszta erőből kiabáltam a fülébe: "anyu, nagyon szeret téged a Bódi" (azaz az idősebbik testvérem), "nagyon szeret téged a Lóla" (ő a másik testvérem), és "szeret téged az Ibolya" (ő a húgom). Édesanyám erre egy nagy lélegzetet vett, és fújt egyet. A doktornő oda akart nyúlni, ki akarta kapcsolni a gépet, ami életben tartotta anyámat. Mondtam neki, hogy ne merje. Amíg én itt bent vagyok, nem akarom anyámat holtan látni. Majd ha innen kimegyek, akkor kikapcsolhatja a gépet.

Visszamentünk a búcsútérre, összepakoltunk, én meg a húgom. Szegény ott várt engem a búcsútéren. Csak én voltam ott a négy testvér közül egyedül, amikor anyám meghalt. És egyszerűen mondtam a húgomnak, hogy nincs anyánk többé. 

Eltelt 14 év emberek. 14 éve nem láttam anyámat. 14 éve nem hallom a hangját. 14 éve nem pusziltam meg a homlokát. Rá 3 hétre, hogy ő meghalt, születtek meg a gyerekeim. Édesanyám Györgye Margit, 49 évesen halt meg. Én most 41 vagyok. Édesanyám 8 évvel volt idősebb, mint most én.

Akinek van édesapja, édesanyja, az becsülje őket! A pénzért ne dobd el a szüleidet! A feleségedért, a párodért, a barátnődért ne fordulj a szüleid ellen! Én sem tettem.100-szor kérjél bocsánatot, mint hogy egyszer is megbántsd a szüleidet! Ha a szüleiddel jó a kapcsolatod, addig még gyerek vagy, mert valaki mondja neked, hogy kisfiam vagy kislányom. Bármi baj van az életedben, van hová hazamenned, biztonságban vagy. Ha nincs jó kapcsolatod a szüleiddel, ha a gőg és a dacosság áll közétek, azt nagyon gyorsan felejtsd el! Mert egy kincs van a kezedben. Én tudom. 

Megkérdezte tőlem a barátom, hogy ez milyen érzés volt. Nem tudom. Akkor nem tudod, akkor kikapcsol az agyad. Akkor még a fájdalmat se érzed. Csak azt látod, hogy nagy baj van. Nekem 3 év kellett, hogy felfogjam, hogy nekem tényleg meghalt édesanyám. Pedig akkor már 3 évesek voltak az ikreim. Egyik reggel felkeltem, leültem az előtérben, és megkérdeztem magamtól: "nekem most tényleg meghalt az anyukám?".

Ember, az életed ideje fogy! Egyre kevesebb lehetőséged van élni. Egyszer el fog múlni minden, egyszer vége lesz ennek a csodának, amit életnek nevezünk. És az a legszomorúbb az egészben, hogy a halálunk a gyerekeink életében egy örök hiány és fájdalom marad. Addig élj, amíg tart az idő! Minél többet öleld a gyerekedet! Dicsérd és biztasd, mutasd neki a jó utat! Beszélgess vele sokat, mesélj neki, játssz vele, nevess, sírj, és sose hagyd őt cserben! Engem édesanyám sose hagyott cserben, se engem, se a testvéreimet. 26 évesen, képes volt az ölébe venni és dajkálni. 

Emberek, éljünk, és szeressünk! Ne a pénz legyen a mindenünk, attól sokkal több: a Szeretet.