Az emlékkép az, amit valaki maga után hagyott. Lehet ez jó vagy rossz, lehet ez egy mozdulat, egy tekintet, egy mosoly vagy akár egy étel.

Nekem épp nagymamám jutott eszembe, számomra senki se tudott olyan tökfőzeléket főzni marhapörkölttel, amilyet ő. Vagy ott van például édesanyám, aki megfoghatatlan ízeket tudott varázsolni egy egyszerű levesből. Vagy a nagybátyám, akinek utolérhetetlen volt marhalábszár-pörköltje vagy a lecsós sült húsa, de ugyanilyen volt a keresztanyám lecsója is. Sajnos ezek ma már mind csupán emlékképek, amiket elvittek magukkal. Nem maradtak itt nekünk hagyatékként az ízek, a mozdulatok, a tekintetük, a mondataik, a hangjuk, ezeket elvitték magukkal, amikor meghaltak. Ez ma már csak egy emlékkép maradt.

Tudjátok emberek, ezek mind semmissé válnak, ezeket a dolgokat leutánozni nem tudod. Ezeket újra és újra átélni már nem tudod, mert ők már nincsenek. Ezek a dolgok hozzájuk tartoztak, mert ők voltak a maguk a dolgok. Önmagukból fakadó emberségükből alkották ezeket a csodákat, amelyek ma már csak emlékképek maradtak. Ezeket elvitték magukkal. Ahogy ők megszűntek, megszűntek ezek a dolgok is, amelyek életükben még természetesnek tűntek. Ma már tudom, hogy ez mind csoda volt, az, hogy ezt átélhettem, megérezhettem, láthattam, és ma már ez csupán emlékkép maradt. Ma már a múlt foszlányaiból szedem össze a megélt emlékeimet. Ezek az emberek önmagukkal hordoztak valamit, valami jót, amit én átélhettem. Ma már örömmel és fájdalommal gondolok rá vissza. Örömmel, hogy megélhettem, de fájdalommal is, hogy mindez velük együtt megszűnt.

Tudod, például mikor otthon zörögsz a konyhában, a gyereked, a feleséged, a férjed, a testvéred tudja, hogy te vagy az. Ez az akkor természetesnek tűnik. Egy hétköznapi megszokott dolognak. Majd egyszerűen csodává válik, egy olyan hiányzó dologgá, amit senki nem tud pótolni. És ha már nem leszel, emlékkép maradsz. Részben megmosolyogtatod, részben könnyeket csalsz ki majd a szemükből azoknak, akik majd visszaemlékeznek rád.

Ha egyáltalán elolvassátok ezt az írást, gondolkozzatok el rajta, hogy milyen emlékképet hagytok magatok után! Érdemes olyan emléket hagyni magunk után, amelyre az utókor hol örömmel (hogy ők ezt átélhették veled), hol fájdalommal (amiért ezt mind-mind elvitted magaddal) gondolhat majd. Mert ez mind te voltál. Törekedjünk arra, hogy legyünk jó emlékképek, hogy mosolyogva könnyezzenek minket, hogy fájjon nekik, hogy nem vagyunk, de adjon nekik erőt a továbblépésre, hogy mi ott voltunk az életükben. Szívemből kívánom, mindenkiből legyen jó emlékkép! Remélem, 30 év múlva találkozunk! Isten vezesse mindenkinek az útját, és a béke ölelje át a lelketeket! Sziasztok 30 év múlva!

Dimovits Szilveszter