A mai történetet és annak főcímét Hazafi Anikó ihlette. Anikót annak, aki nem ismeri - amit nehezen tudok elképzelni -, úgy tudnám bemutatni, hogy itt nálunk, Kiskőrösön a városi buszmegállóban üzemeltet egy büfét. És az Anikóval való beszélgetés közben, miután elmentem egyik reggel hozzá kávézni a büfébe, mint ahogy szoktam is, felmerült egy név. Sajnos itt sem említhetek neveket, és nem mutathatok be arcképeket sem, de ettől függetlenül, annak, aki ezeket a sorokat olvassa, biztos vagyok benne, hogy emlékeiben fel fog merülni, eszébe fog jutni egy vagy több régi arc, akit már rég nem látott, vagy azért, mert már meghalt, vagy pedig mert elhagyta Kiskőröst, és máshol él. 

Hová tűntek a régi arcok? Anikó úgy kezdte mondókáját, hogy "valamikor, amikor én még gyerek voltam...". Amikor Anikó és én is még gyerekek voltunk, abban az időben, a 80-as évek közepén, a fuvarosok a tűzifát, a szenet és az építőanyagot még az ún. fuvaros kocsival, lovakkal hordták ki házhoz. Nem voltak teherautók, csettegők, hanem lovakkal hordták, a 10 mázsás fuvaros kocsikkal. Miért is hívták ezeket 10 mázsás fuvaros kocsinak? Mert az átlagos lovaskocsi méretéhez képest sokkal nagyobbak voltak, szélesebbek, hosszabbak, és nagyobb kerekeik voltak a lovaskocsi alatt. Erősebb, vastagabb volt a vázszerkezetük, ezáltal nagyobb volt a súlyuk is. Volt olyan fuvaros kocsi, aminek a súlya megközelítette a 10 mázsát. Hát innen a fuvaros kocsi neve.

Valamikor réges-régen a sok fuvaros közül az egyik 2 darab igazi fekete mura lóval fuvarozott. Azok a lovak az eget is szétszaggatták volna! Gyönyörű nagy sörényük, mamutszerű testük, hatalmas nagy patájuk volt, és mikor belecsaptak a patkók az aszfaltba, nyomot hagytak maguk után. Mikor megpakolták szénnel a tízmázsás kocsit, azaz a fuvaros kocsit, a lovak patkói szikráztak az aszfalton! És ezen a lovaskocsin dolgozott két ember vagy 20 éven keresztül.

Hová tűntek a régi arcok? Anikó szemeinek csillogásában megláttam a régmúlt emlékeit, és mindemellett megjelent benne egyfajta szomorúság is. Hová lettek azok az emberek? Már vagy 10-15 éve nem élnek! Mikor Anikó vendéglátósként dolgozott - mesélte -, voltak állandó vendégei, vagy ahogy hétköznapi nyelven mondanánk, a fröccsösök. Rég nem látta már őket. Hová tűntek a régi arcok?

Mikor bolti eladóként dolgozott, mindennap látta azokat az arcokat, és ha ők akár csak egy napon is nem jöttek, már hiányoztak. Öregek, középkorúak, fiatalok. Mind eltűntek. Hová lettek a régi arcok?

Mikor a Töprengőbe jártam be kávézni, volt ott két nagyon jó barátom. Gyufaszálban, cigarettában éveken keresztül együtt kártyáztam velük. Egyik napról a másikra eltűntek, nincsenek már. Mikor a piros kempingbiciklit láttam, Lecsó kocsmája előtt, már tudtam, hogy ki van kérve a kávém. Ezek az arcok egyszer csak eltűntek, nem láttam őket többet.

Vagy például Kiskőrös házainak tetején ott voltak az ácsmunkások. Hárman voltak ácsok. Elnézést kérek, a hozzátartozók a nemtetszésüket fogják kinyilvánítani felém, de nem baj, bevállalom, kimondom a nevüket. Ki merem mondani, hogy ők Kiskőrös és Bács-Kiskun megye legnagyobb mesterei voltak. Hová tűntek a régi arcok, Kike? Hová tűnt a régi arc, Nálik? Hová tűnt a régi arcod, Kampó? Hová tűnt a régi arcod, Imre bácsi? Hová tűntek a régi arcok, Jenei? És még sorolhatnám a neveket, emberek. 

Hová tűntek a régi arcok? Mikor még bejártam a picike könyvesboltba, ami nem olyan rég zárt be, az ott dolgozó idős úrral a közelmúltban még órákat beszélgettem arról, hogy milyen jó könyveket olvasott. És javasolja nekem, hogy olvassam el, mert nemcsak érdekes, hanem tanulságos is az a könyv. És egyik nap, amikor Anikónál ittam a kávét a buszmegállóban, megjelent egy idős hölgy. Pedánsan, szépen kifestve, megtört arccal, könnyes szemekkel jelent meg, a gallérján fekete masni volt. Nem beszélgetek már többet a férjével, ma egy hete eltemették.

Hová tűntek a régi arcok? Eltűnnek az emberek az életünkből. Egyik nap még beszélgetsz vele, a másik héten már nincs többé, eltemették. Hová tűntek, emberek, a régi arcok? A jellegzetes, markáns arc, ami önmagába foglalta és önmagában hordozta a régmúlt lelkét, a régi élet hagyományát, örömét, bánatát. Egy kis fröccs mellett elmesélték a gyerekkorukat, hogy mi volt régen. Az ő öregapjuk hogyan is tette. Hogy akkoriban milyen volt a szegénység, mezítláb a tanyákról 7-8 kilométert gyalogoltak a csengős iskolába. Nem hallom a hangjukat, nem látom többé az arcukat. Remegő kézzel cigarettára gyújtottak, és mondták a régi múltat, regélték fiatal korukat. 

Hová tűntek, emberek, a régi arcok? Mikor egyik nap a kőrösi újságot a kezembe vettem, az egyik régi arcról, akit én nagyon szerettem, épp a halálának 8 éves évfordulója emlékéből íratta meg a családja, hogy ez az ember sincs már többé. Nem hallom a hangját, nem hallom a kocsmából a nagy hahotázást, beszélgetést. Hová tűntek, emberek, a régi arcok? 

Nem beszélünk már róluk, nem emlékszünk már rájuk, egy évben talán egyszer gyertyát gyújtunk az emlékükre, de ahogy a halottak napja eltelik, úgy felejtődik el a nevük is, nem beszélünk már róluk. Pedig 20 éven keresztül hajtották a murákat, 30 éven keresztül ugyanabba a boltba jártak, Anikó lelkét megmosolyogtatták, aki emlékbe foglalta nevüket, tetteiket. Már csak emlékek maradtak az eltűnt, régi arcok. 

És lassan, ahogy az idő telik, mi is régi arcokká válunk. És ugyanúgy eltűnünk majd a semmiben, és csak emlékek maradunk.