Történetem sajnos valós, nem kitalált történet. Egy 6 éves kislány a főszereplő. Napjaink, helyszín Kecskemét. És ugye itt sem mondhatok nevet, mint nagyon sok történetemben, sem a szülők, sem a kislány nevét. Ráadásul még a kórház nevét sem mondhatom el, de kedves olvasóink biztosan fogják tudni, melyik kórházról van szó. Személyesen sem a szülőket, sem a kislányt nem ismerem. Közvetlen kapcsolatom és az információk a történetről az egyik ismerősöm által jutottak hozzám, az ismerősöm egy hölgy, aki lelki problémákkal foglalkozik.

Nagyon komoly szakember, nagy tudással rendelkezik és nagyon sok hasonló esetben vett már részt mint segítő. Az ismerősöm nevét sok ember ismeri, pontosan Schiller Katalinról van szó. Egy igazi ember, egy igazi segítő és jó barát. Merem mondani van hozzá szerencsém őt személyesen ismerni, és amire büszke vagyok, hogy jó kapcsolatom van vele és kolléganőm volt. Sokat tanultam tőle, és merem mondani, hogy sokat is köszönhetek neki. Volt szerencsém elolvasni Kati könyveit, az egyik könyve címe Mentálhigiénia, nagyon szeretem és nagyon sok embernek ajánlom. És hála neki, még nagyon sok könyv címét felsorolhatnám, ezek az ő keze írásai. 
Ezeket a betűket, ezeket a szavakat az ő jóváhagyásával írom most. És amikor mesélt nekem erről a történetről, kipotyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy minden okkal történik, csak sokszor az okát nem tudjuk a történésnek. Én csak némán hallgattam, és csak néztem, hogy törölgeti könnyeit, és megkérdezte tőlem, miért kell egy 6 éves kislánynak szenvedni a halálért? Azt mondta, nekünk fogalmunk sincs, milyen azt végignézni, mikor gépek vannak rákapcsolva egy 6 éves kisgyerekre, és a gyerek nyúl a szülei fölé sírva, körbeülik az ágyát, hogy anya, apa, fáj! Anya, apa, fáj! Ott állsz tehetetlenül, és nézed, hogy múlik el egy olyan élet, ami el se kezdődött! És ezt a szülőknek végig kell nézniük. Sőt, ha akarják, ha nem, akit 6 év alatt féltettek, óvtak minden rossztól, bajtól, tanítottak, szeretgetve nevelgették, ha akarják, ha nem, el kell, hogy engedjék. Azt mondta, nem kívánja senkinek, hogy belenéz egy 6 éves haldokló gyermek szemébe, akit a szürkeség vesz körbe és a gépek, amik még életben tartják. A morfium mérhetetlen dózisban, hogy enyhüljön a fájdalom, amit az utolsó fázisban a rákosok éreznek, amikor egy kisgyerek szemében nincs csillogás, megszűnik a fény, csak a tompa szürkeséget látod a szeme fehérjén.

Hol itt az igazság? Hol itt az igazság? Hol van itt Isten? Mit csinál ilyenkor? Vajon hogy érzi ilyenkor magát? Hiszen mi az ő teremtményei vagyunk, érzi a szülők fájdalmát? Érzi a kislány fájdalmát? Hol itt a megváltás? Hol van az, ami meg van írva a Bibliában? Hogy a gyermekeket az én atyám védi bajtól-rossztól, a halál meg sem közelítheti őket. És ti szülők, ti emberek, ti bűnös lelkek, nem lesz olyan tiszta a lelketek, mint gyermekeké, mondaná Jézus, nem érdemlitek meg az én atyám országát. Kérdem én, mint szülő, ennek a kislánynak nem volt tiszta a lelke? Ez a kislány nem kaphatta volna meg azt az esélyt, hogy anya legyen? Ez a kislány nem érdemelte volna meg, hogy nagymamaként megöregedjen? Nem értem. Nem tudom, és nem értem. 

Nyavalygunk, szörnyülködünk, nem tiszteljük egymást, kibeszéljük egymást a másik háta mögött, aztán szemtől szembe meg mosolygunk. Tele vagyunk felesleges panaszokkal, tele vagyunk értelmetlen vágyakkal, tele vagyunk célokkal. Hát nem az a cél, ember, hogy élj? Hát nem az a cél, hogy éld az életet a szeretteiddel? Nem ezt látom a világban. Nem ezt látom a munkahelyemen, az emberek kibeszélik egymást. Nem tudunk úgy ebédelni, hogy ne szidjon valaki valakit. Egy 6 éves kislány a kecskeméti kórházban az elkülönítőben várja a halált. Nem örülünk annak, amikor hazavárnak minket gyerekeink? Vagy szüleink, társaink? Mi kell hozzá, emberek, hogy fölébredjünk? Azok a szülők sajnos megtanulták értékelni az életet. A kislány azt se tudja, hogy mi az élet. És már el kell hagynia ezt a világot. Nem tudok erre mit mondani. Azt, hogy fájdalmas és szörnyű, az kevés. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés van bennem. De nem akarom megérezni, amit a szülők éreznek. Sose tudja meg egyik gyerek se, hogy milyen hogyha fáj, és nem értem, hogy mi történik körülöttem. A fájdalom nem múlik, egyre gyengébb vagyok, enni-inni nem tudok, hol vannak az osztálytársaim, miért nem mehetek iskolába, és mikor lesz ennek már vége. Anya-apa miért sír, és miért mondják, hogy nem lesz semmi baj.

Én, Dimovits Szilveszter, képzeletben kezemben tartok egy galambot, és ennek a galambnak a lelkébe belerakom azt, amit kívánok a három gyerekemnek. Békét és jót, hosszú életet, egészséget, boldogságot. Éljem meg azt, hogy jó embereket neveltem belőlük. Állják meg a helyüket az életben, és ha jönnek a nehéz pillanatok, ne meneküljenek, hanem nézzenek szembe vele! És legyen bennük annyi erő, hogy le tudják azt küzdeni, legyen is az bármi! Ugyanezt kívánom a világon az összes gyereknek! Szálljon ez a galamb, ragyogjon a csillagok között, a haldoklók gyógyuljanak meg és te is, pici lány, valahol a kecskeméti kórházban. Az összes jó kívánság hulljon rád, a szüleid szeretete adjon neked erőt. Ne éhezzenek a világon sehol se, szűnjön meg a gyűlölet, szűnjön meg a puskák ropogása, szálljon mindenki lelkébe béke. Kinek házában a sötétség lakik, gyertyafény adjon nekik meleget, éljenek gazdagon, szeretetben, békében. Kik fájdalmak között fekszenek, legyetek egészségesek! Kinek lelke háborog, haraggal tele, a szeretet és béke gyógyítsa meg!