Egyszer volt, hol nem volt, a történet Amerikában történt meg, egy amerikai történet. Gazdagék szindrómája a történet alapja. Na de persze vannak olyan ismerőseim, akik jól állnak anyagilag, és mindamellett a pénzük mellett tudják egymást rendesen szeretni, ez tény, mert én ismerem őket. És a nagy vagyon mellett szépen élni, nem azt mondom, hogy tökéletesen, nem azt mondom, hogy mintapár, de hétköznapi nyelven beszélve nincsenek elszállva maguktól. Élik a pénzüket, nem a pénz éli őket. Kezdődjön a történet.

Egy gazdag házaspár Amerikában, férj, feleség, egy kisfiú, hatalmas nagy vállalat, dugig pénzzel, nagy ház, nagy autók. Egyik este az ember hazajön a munkából, és leül a feleségével vacsorázni, ahogy szokták. Az ember már több hete készülődik, hogy előáll avval,hogy el szeretné hagyni a feleségét. Mert már nem szereti. Az ember mást szeret. A másik nő neve Jane. Új szerelem, új tűz, erős érzelmek, hát tudjátok, ahogy el szokott bolondulni ilyenkor az ember. Egyszerűen ez az ember nem bírja tovább, tálalja az asszonynak, hogy már nem szeretlek, el akarlak hagyni, Jane-t szeretem. Az asszony szépen halkan, csöndben eszik tovább, nem szól semmit. Megvacsoráztak szépen csöndben, békésen, a nő elpakol az asztalról, elmosogat és lefekszik. Az ember nem ezt várta. Az ember azt hitte, hogy az asszony dühöngeni fog, üvölteni, csapkodni. De ez nem így történt. Eljön az elkövetkező éjszaka, az ember egy kicsit később ér haza a megszokottnál, az asszony türelmesen várta. Az ember leül az asztalhoz, és odateszi a felesége elé egy papírt. Vagyonelosztás.
A cégünk 40%-a, a ház teljesen a tied. Mindkét autó a tied, tálalja az ember. Az asszony dühösen fölkel, megfogja a papírt, széttépi, és hozzávágja az emberhez. Azt mondja a nő, te nem vagy férfi! Te egy senki vagy a szememben. Nincs szükségem a vagyonodra. Azzal az asszony megfogta magát, és leült az íróasztal elé, az ember nem lepődött meg, ezzel számolt előző éjszaka, hogy ez lesz belőle. Lefeküdt aludni. És mikor reggel fölkel, azt látja, hogy a felesége még mindig az íróasztal előtt van, egy gyűrött papírt tart a kezében, és beledobja a kukába. Az ember nem szólt semmit, amikor elment, köszönés nélkül elhagyta a házat, és annyit szólt vissza, hogy ma később jövök haza, ne várj vacsorára, Jane-nel maradok egy kicsit tovább. Ez úgyis lett, az ember nem ért haza időben. De az asszony türelmesen várt. És azt mondta az asszony, hogy majd én fogom mondani, hogy mi lesz a válásunk feltétele. Emlékszel még 10 évvel ezelőtt, mikor menyasszonyi ruhában bevittél a szobában a karodban? Csupán csak annyit kérek, hogy egy hónapig minden nap így hozzál be a szobába. És a gyerekünknek ne mondd meg, kéri az asszony az embert, a gyerek most vizsgázik, ne zavarja össze. A gyerekük 6 éves. Az ember egy kicsit furcsán nézte, meghökkenve, hogy ezt miért csinálja, és mire jó. Nem is szólt rá semmit, az ember egyenesen fogta magát, elment Jane-hez, akibe szerelmes volt, és elmondta Jane-nek a felesége válási feltételeit. Jane erre csak nevetett jó nagyokat, azt mondja, csak manipulálni akar, nem baj, tedd meg neki, ezt az egy hónapot kibírjuk. Eljön az az ominózus reggel. Az asszony szépen kicsinosítja magát, na persze félénken, feszülten mind a ketten, sőt az ember dühösen, hogy micsoda marhaság ez. Én úgyis Jane-t akarom. Na de persze ezt nem mondja ki az ember, ezek a gondolatok. 
Felveszi az asszonyt a karjába, és érzi a feleségén, hogy feszült és merev. Kiviszi, lerakja, fogja magát, elmegy dolgozni. Telnek-múlnak a napok, és arra kapja magát az ember, hogy mind a ketten lazán és mosolyogva teszik meg mindezt. Aztán az egyik nap jön a sok után, mikor az ember azt veszi észre, hogy amikor viszi ki a karjában a feleségét, hogy ráhajtja a mellkasára a fejét és sír. Egy kicsit zavarba jött, neki is fájt, érezte a mellkasán a könnyeket. Eljött a következő reggel, ezt a kisfiú meglátta. A kisfiú boldogan: éljen, éljen, apa viszi karjában anyát, de jó titeket így látni!
Eljön a következő reggel. Az ember azt figyeli, hogy a felesége turkál a ruhásszekrényben, és már a ruhák nagyok rá, nem passzolnak úgy, ahogy régen. Úristen, hogy megöregedett, gondolja az ember, mennyire lefogyott, 10 évet odaadott nekem az életéből, és én ezt nem tudom neki viszonozni. Fölkapta karjába a feleségét, és csak azon kapta magát, hogy milyen könnyű. Erősen magához szorította, szájára csókot adott, homlokára puszit. Kirepült vele a szobából, mosolyogva, vígan és ő nem látta, nem vette észre. Egy igazi szerelmes forró csókkal búcsúztak el egymástól. Látszott a nő arcán, hogy boldog. Szemei csillogtak, ragyogtak, mint csillag az égen. De mégis van ott valami, gondolja az ember. Talán én miattam? Lehet, de ezt jóváteszem. Nekem csak ő kell, őt szeretem. Hogyhogy nem vettem ezt eddig észre? Ezzel a gondolattal, evvel a lendülettel oda is ért Jane-hez, bekopogott, ne haragudj, nem szeretlek, nem veszlek el feleségül, nem hagyom el a feleségemet, nekem ő kell, őt szeretem. Én búcsúzni jöttem, nem érek hozzád Jane, soha többet. Az én igazi szerelmem az én feleségem, az igazi kincsem. Evvel az ember sietett haza, nem ment be dolgozni. Persze Jane bent a lakásában ott maradt, dühöngve, hogy nekem se kellesz, gyűlöllek, takarodj innen! De már az ember ezt meg sem hallotta, ült be a kocsijába, egyenesen a virágboltba, odament az eladóhoz, a legdrágább és a legszebb csokrot kérem! Kérdi az eladó, ugyan kinek lesz, ha szabad megkérdeznem? Az én gyémántomnak, az én csillagomnak, az egyetlen feleségemnek. Az eladó elmosolyogta magát, uram, egy kis cetlit, szerelmes szavakat, szép bókot? Igen, mondta az ember. A cetlire felírva az állt: mikor 10 évvel ezelőtt először a karomba vettelek, mai napig ott kellene hogy tartsalak, és úgy lesz, mert te vagy az én szerelmem, szeretlek én kincsem, feleségem. Ember evvel a lendülettel rohanva haza, boldogan belépve a házba, drága szerelmem megjöttem, megérkeztem! És amíg élek, karomba tartva élek veled, sosem hagylak el téged. Az ember belépett boldogan a szobába, kezében virág, és látja a feleségét az ágyon meghalva. Az asszony rákos volt, egy hónapja volt hátra. Mivel tudta, a férjének kapcsolata van, szinte érezte hogy el fognak válni, az ember elhagyja, így a betegségét titkolta. Az ember az új szerelemtől elvakulva nem látta az asszony szemében, amit a végén furcsán nézett utolsó nap, mikor a szobából kivitte. Hogy abban a ragyogó szemben valami nem stimmel. Valami nem jó. Ennek az a neve, hogy halál. Emberek, ez nem egy vidám történet, de vajon hányan vagyunk még ma a világban, akik így élünk, nem vesszük észre, hogy valami a párunk szemében ott rejlik, mutatkozik, kívánkozik kifelé, valami nem stimmel. Csak ez az élet ami inkább a pénzről szól, a vagyonról, a magamutogatásról, annyira elvakít minket, és amikor azt mondom, minket, ezzel én se vagyok különb. Túlértékeljük az autót, sok pénzt, szép ruhát, a nyaralásokat, csak pont a valódi értéket nem vesszük észre. Ebben az esetben az asszony, az igazi őszinte tiszta szeretet. Az asszonyt, ebben az esetben a feleséget, a gyereket, az őszinte, tiszta szeretetet, ahogy a történet megmutatja, a másik vagyonunk, az az idő. Az életünk ideje. És amíg az tart, azt oda költsük el, ahova akarjuk, az ránk van bízva, az a miénk. Gondoljuk meg, hogy mire költjük el az életünk idejét. Az véges. Én elsősorban a három gyerekemre, és ez nem csak beszéd, ez valójában így van. De hogy őszinte legyek, két hónap múlva leszek negyven, ők 13 éve vannak velem lassan, és közel 5 éve vagyok velük együtt egyedül. És 13 évből igazándiból 5 év az igazi értékes idő, amit együtt töltöttem a gyerekeimmel. Persze az én életem idejébe belefér a párom, sőt, ott a helye, és a három testvérem. És nincs tovább. És nektek? Vagy neked?