Ezt a történetet vajdasági magyar egyetemisták írták. Volt szerencsém a történetet végighallgatni, és most tovább szeretném adni. A történet szomorú, tanulságos és igaz. Akkor bele is kezdek!

Egy kislány a nagymamájával a falu szélén élt. A mama 75, a kicsi lány 10 éves. Elég régóta a mama neveli, mert a kislány édesanyja nem alkalmas a gyereknevelésre. El akarták vinni a nevelőintézetbe, csakhogy a mama nem engedte, és elvállalta, hogy ő folytatja tovább a gyermek nevelését és gondozását. Telt-múlt az idő, a mama szépen, rendezetten járatta a kislányt az iskolába, egy kiegyensúlyozott, szeretetteljes nagymama-unoka kapcsolat volt közöttük. A kislány így hát kiegyensúlyozott, békés, boldog napokat élt meg a mamával. Mindaddig, amíg a mama meg nem betegedett. Kórházba került, a gyámügy pedig felkereste az édesanyát, és felszólította, hogy szedje össze magát, és viselkedjen anyaként, különben a kislány nevelőintézetbe fog kerülni, hiszen a mama már nem tudja őt tovább nevelni. Az édesanya egy erkölcstelen, kicsapongó életet élt, de mivel nem volt más választása, kénytelen volt elhatározni, hogy a kislányt maga mellé veszi. Persze az is közrejátszott, hogy a mama spórolt a kislánynak egy csomó pénzt. Az édesanya elment a kislányért. A mama betegen, legyengülve feküdt a hálószobában.

A mama felszólította a lányát, hogy menjen ki a hálószobából:

- Beszélni akarok az én kis csillagommal, az én kis angyalkámmal.

A kislány sír, zokog, tudja, hogy vége a szeretetteljes életének, vége a mamuska védelmének, vége a békének.

A mama így szólt:

- Tudod, kicsim, muszáj, el kell menned édesanyáddal.

- De mama, mama, én nem akarok! Minden rendben van! Majd én ápollak, segítek mindenben! Nem akarok, mama, elmenni innen. Nekem veled jó, imádlak!

A mama sírt.

- Nem érted, kicsim? Menned kell! Értsd meg, nekem nem sok van már hátra, nem bírom már tovább. Menj, és pakolj!

A mama lenyelte könnyeit, elfordult a fal felé. A kislány látta, nincs más hátra, itt menni kell. Átment a szobájába, leült a szoba közepére, és csak nézett maga elé. Az édesanya berontott a szobába.

- Na, mehetünk? – förmedt rá durván.

A kislány ránézett:

- Nem akarok menni.

- Te még össze se pakoltál, te rusnya dög? Csak teher vagy az életemben. Mindig hátráltattál. - és belerúgott a kislány oldalába.

A kislány sírva válaszolt:

- Akkor se akarok veled menni. Nem szeretlek, te nem vagy jó anya.

Az édesanya még idegesebb lett.

- Meglátszik, hogy a mama nevelt. Ugyanúgy beszélsz, mint ő.

Pofonvágta a kislányt. A kislány összehúzta magát. Az anyja ráüvöltött:

- Miért nem akarsz jönni?

A kislány erre halkan:

- Azért, mert félek.

- Mitől félsz? – üvöltötte az anya.

A kislány ránézett, szeméből folytak a könnyek, és egyszerűen csak ezt mondta:

- Attól félek, hogy olyan leszek, mint te.

Ezt a történetet ajánlom minden felelőtlen, meggondolatlan anyának és apának, akik ütik-vágják a gyermekeiket, nevelőintézetbe rakják őket, vagy még rosszabb, megrontják őket.

Legyetek emberek, legyetek felelősek önmagatok tettéért! És legyetek felelősek a gyermekeitek életéért! Semmi más dolgotok nincs, csak feltétel nélkül szeretni, megbocsátani és igazgatni a gyermeketek útját, ameddig csak van rá lehetőségetek! Remélem, ezt a történetet nagyon sok ember el fogja olvasni, és elgondolkodtató lesz a számukra. Add tovább te is!

Dimovits Szilveszter