Szálljatok madarak, szabadon az égen. Zengjetek, cigányok, síró szemmel a réten.
Emeljétek fejetek magasan az égbe, csillagok ragyognak fent a sötét éjben.
Sírjon a hegedű kezedben, vén cigány.
Kócos hajú gyermek hajtja fejét anyja ölébe,
és érzi anyja könnyét, mi orcájára csöppen.
Ahogy húzod, te cigány, a nótát, hajtsátok le fejetek,
meghalt egy ősi cigány identitás,
kultúra és szokás.
Elment az utolsó igazi nagy cigány.
Itt hagyta a rétet és erdőt, itt hagyta a bandát,
sőt családját.
Húzzátok cigányok, mert meghalt az igazi, ősi cigány élet.
Szálljatok, madarak, csillagos éjben,
legyetek szabadok, vigyétek a hírt, meghaltak az igazi ősi, régi cigányok.
Ti még szabadok vagytok,
fekete madarak, szabadon szálltok,
fenn az égben a csillagok közt is ragyogtok.

Valamikor atyáink, mamáink, ők is így éltek,
fakerekes szekereken, toldozott-foldozott sátrakban, szegényen,
vidáman ők így éltek.
Nem volt nékük házuk, nem volt nékük otthonuk,
ragyogó napsütés, csillagos éjszakák,
ahol megállt a szekér, ott mondták, jó éjszakát.
Nem járják utukat, fakerekes szekereken, patkó nélküli paták,
mezítelen lábú cigányok, rögös, poros utak, nem tapossák.
Nem jósol az asszony, nem ad-cserél a cigány,
nem látszik ragyogó szeme, a kócos hajú cigánylány.
Nem járják a réteket, falvakat, hegyeket,
húzzad cigány, meghalt az ősi cigány lélek! 
Nem faragnak kanalakat, nem vájnak teknőt, nem fésülik lovuk sörényét,
asszonyok nem járnak cifra szoknyában, férfiak lábán nincsen buggyos nadrág,
rogyott csizma, sem nagy bajusz, sem nagy karimájú kalap,
megszűnt a cigány cigánynak lenni,
hejj, elmentek az öregek,
és gyászos tűz pattogott künn a réten,
siratják az asszonyok a halott lelkeket,
és virrasztalnak a cigányok, nem vándorol a lélek.
Elment ő a mennybe, ott, ahol sok cigány várja,
a mennyben újra vándorolva, elhagyta a karavánt,
nem pödri bajszát, nem itatja lovát,
hát így mentek el az igazi, ősi hagyományőrző, igazi jó barátok.

Ahogy Petőfi is mondaná, hosszú utca végén
ott a karaván az árokszélén,
cigánynótát húzna néki,
és így dalolná, sírná Petőfi.
Nincs már nékünk semmink a régi múltból,
homályba vesznek történetek,
nincsenek már öregek, kik pödrenék bajszukat
és igazgatnák kalapjukat,
és mondanák,
az igazi, régi cigány paramicsát.

Nagyanyám, mikor mesélt,
unokái körbeülték,
szájtátva hallgattuk, mit mond a sekám,
hogy mikor a régi cigányok fakerekű szekereken,
patkó nélküli patákon járták a vásárt, adtak-vettek-cseréltek,
szabadon vigadtak, s erdőszélén megállva toldozott-foldozott
sátrakban cigánybanda tanyázott.
És hálták, aludták úgy az éjszakát, hogy tücskök-bogarak muzsikálva,
fejük fölött csillagok ragyogtak, a Hold mint lámpás volt,
aprócska lyukak a cigányok sátrán,
onnan Holdnak fénye beragyogna,
mint egy igazi lámpás.

Hát így aludta álmát az én nagymamám,
sok aprócska kis pulyák,
sokszor éhes hassal aludnák a cigány álmát.
Jó volt ez így, ma már tudom,
se anyám, se apám, se nagymamám.
Talán nem is vagyok már igazi cigány e világban,
korcs lelkem vágyik, éhezve szomjazza nagymamámnak hangját,
mikor mesélte, s mondaná hogy így élt az igazi cigány.

Hej, mamuskám, drága jó cigány mamám,
cigányul mondanám, hogy sekám.
Ő volt az én nagymamám,
hiányzik, hogy mondja, hogy éltek, hogy mentek-jöttek,
hogy szállt mamám szava az égen,
mint a galamb a csillagok között,
minden egyes könnye esőt hozott a rétre.
Látta, élte világát kicsit szegényen,
de végig dalolta az éjszakát.
Hiányzik ez lelkemnek,
mesélem három leánygyermekemnek,
hogy én a mamámtól e történeteket,
mintha látnám ragyogó szemét, lelkemet simogatná selymes hangja,
és újra élném mamámnak minden egyes szavát.

Hát gyertek, gyermekeim,
kuporodjatok körém, én is így tettem.
Fájdalomtól tele lelkem,
visszagondolva, hogy már nincsen a cigány mamám.
Látná gyermekeim, kicsordul a könnyem,
ők lehajtanák fejüket, nem baj, mi itt vagyunk neked.
Te vagy nekünk az apánk,
számunkra az igazi cigány.

Halljátok, emberek! Ez a pár sor nem rímel mindenhol, az ütemtelen dallamok zengik, hogy sír a lélek, mert meghalt a cigány. Nem rímelnek mindenhol, nem passzolnak a szavak, én mondom ezt, a cigány. 

Ezt a szabad verset, pár sort fájó szívvel ajánlom fel azoknak az öreg cigányoknak az emlékére, akik már rég nem élnek, nincsenek köztünk.