Ezt, a legelső cikkemet egy megtörtént eset ihlette. Egyik ismerősöm, egy huszonéves fiatalember pár évvel ezelőtt kétségbeesetten mesélte, hogy a szintén felnőtt húga egyik napról a másikra eltűnt. Budapestre utazott vizsgázni, de nem érkezett meg az iskolába, helyette, mint kiderült, felszállt egy Londonba tartó repülőgépre. Azóta semmit sem lehet róla tudni, nem ad magáról semmi életjelet. A család persze teljesen magába roskadt, még magánnyomozót is felfogadtak, és a facebook is hamarosan tele lett a lány képével.

A nyomozás során kiderült, hogy az eltűnés előtti időszakban a lány már keresgélt a számítógépén londoni munkákat, vagyis tudatosan úgy tervezte, hogy elhagyja az országot. Amikor én ezeket az információkat meghallottam, az első gondolatom az volt, hogy biztosan nagyon rossz körülmények uralkodtak a családban, sok veszekedés lehetett, és ebből lehetett elege ennek a fiatal hölgynek. A sajtóban megjelenő nyilatkozatokból végig azt olvashattuk, hogy a család teljességgel érthetetlenül áll az eset előtt, az anyuka szerint lányának semmilyen indoka nem lehetett arra, hogy egy szó nélkül elhagyja a saját családját. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a szülők éppen válófélben voltak, anyuka kint dolgozott Németországban, "hogy a gyerek tudjon miből továbbtanulni". Tapasztalataim szerint ha valaki ennyire kihangsúlyozza, hogy mennyi mindent tesz a másik emberért, ott legtöbbször nagyfokú önzőség áll a háttérben.

Mindazonáltal nagyon sajnáltam a családot, és bíztam benne én is, hogy mihamarabb megnyugtató eredményre jut a nyomozás. Több év telt el azóta, a lány bátyja szép sikereket ért el az egyetemi tanulmányai során, lediplomázott, ám mindeközben sem felejtette el a húgát, reménykedett benne, hogy a sikereiről írt facebook-posztokat a lány is olvasni fogja, és majd egyszer üzen neki.

Azóta eltelt kb. 5 év, és megmondom őszintén, én már el is felejtkeztem erről az esetről. Valamelyik napon azonban véletlenszerűen eszembe jutott, és kíváncsiságból rákerestem a lány történetére, hátha lett azóta újabb fejlemény a nyomozás során. És lett. A lányt csodával határos módon megtalálták Angliában, sőt még egy videóinterjút is készítettek vele. El sem tudom képzelni, mit érezhettek a szülei, amikor meglátták a videófelvételen a saját eltűnt lányukat. A lány elmesélte, mi mindent történt vele azóta, amióta kiment külföldre. Rengeteg nehézségen van túl, és gyakorlatilag hajléktalanként éli a mindennapjait a mai napig is. Alkalmi munkái néha adódnak, és egy segélyszervezet segíti őt. Egyedül, huszonéves nőként, a saját családjától távol, az utcán él tehát ez a nő, aki önként választotta ezt az életet. Vajon megbánta? Cseppet sem. Az interjúban azt is elmondta, hogy boldognak érzi magát, nem akar visszamenni a családjához, legalábbis addig biztosan nem, amíg nem szedi magát össze egy kicsit anyagilag. És, ami igazán szívszorító volt, hogy külön üzent a bátyjának, elmondta, hogy hallott a sikeres vizsgáiról, gratulál neki. Miközben a bátyjáról beszélt, a lány hangja tele volt szeretettel, és az arcáról is le lehetett olvasni az őszinte érzelmeket. 

Szerintem ez a történet nagyon tanulságos. Megmutatja nekünk azt, hogy sokszor mennyire nem figyelünk oda egymásra. Nincs önzetlen szeretet még családon belül sem. Sokszor a szülők beletipornak a gyermekük lelkébe, elnyomják őket, vagy nem veszik figyelembe az egyéniségüket. A lány elmondása alapján ebben az esetben leginkább az anyuka nyomta el őt. Ki tudja, talán nem is választhatott olyan szakmát, amilyet szeretett volna. Vagy a sikeres és tehetséges bátyja árnyékában kellett élnie felnőttkoráig. Talán a család széthullása, a családtagok távolléte is nehéz lehetett neki. De ezek csak elméletek. Az viszont biztos, hogy komoly lelki trauma kellett ahhoz, hogy hátat fordítson a teljes családjának. És ez elgondolkodtató. Hogy valaki hajléktalanként boldogabbnak érzi magát, mint családban, fedéllel a feje felett, ahol biztosítva van számára elvileg minden. 

Félelmetesnek tartom azt, hogy a szülők nem értették a kiutazásának az okát. Bizonyára ennek a döntésnek is számos előjele lehetett, nem érezhette jól magát ez a lány közöttük. De ők mindvégig vakok maradtak. Nem ismerték eléggé a saját gyerekük lelkét, mintha az egy idegen lett volna. Ismerős, mégis idegen. 

Ez a történet ugyanakkor még egy dolgot megmutat nekünk. Azt, hogy a szeretetnek milyen eltéphetetlen gyökerei vannak. Hiába csináltak talán több mindent is rosszul a családtagok, a lány elvesztése mindnyájuknak súlyos trauma volt. El sem tudom képzelni, min mehettek át a szülők a nyomozás ideje alatt. A lány pedig a sérelmek ellenére sem gyűlölte meg a családját, semmilyen keserűség nem volt érezhető a hangjában, egyszerűen csak biztos volt benne, hogy neki így már jobb lesz az élete. A testvérét pedig őszintén szereti, és a legjobbakat akarja neki. 

Remélem, ez a történet felhívja kedves Olvasóink figyelmét arra, milyen fontos odafigyelni egymásra. Mindnyájan felelősséggel tartozunk egymásért, különösképpen a családunkért. Nem elég szeretnünk egymást, azt éreztetni is kell!