A hála ereje pontosan egy évvel ezelőtt történt, Németországban Passautól nem messze egyik parkolóban beálltam társaimmal külön-külön kocsiban, hárman voltunk, avval a címszóval, hogy beállunk a legközelebbi parkolóban Passau előtt, hogy megnézzük, leszervizeljük a frissen vásárolt autókat. Na meg persze enni. Beállunk a parkolóba, leülünk enni egy padra, erre megáll mellettünk egy nagy terepjáró. Kiszáll egy 24-25 év körüli srác, és megkérdezi tőlünk, hogy magyarok vagyunk-e. Persze válaszoltunk, hogy igen. És megkérdezte tőlünk, hogy nem vinnénk-e haza egy fiatalembert, aki Franciaországból tart Budapestre, haza.

Persze kollégáim nemmel válaszoltak, én viszont igennel. Mondom, miért is ne. Hát jön a fiatalember, becsületes neve Takács Levente. Mondja, hogy haza szeretne jutni, egy darabig elhozták, aztán stoppolt, de bocsáss meg, Levi, ha nem jól mondom, mert igazából nem nagyon emlékszem már rá, hogy hogy történt. Na mindegy, az a lényeg, hogy elég macerás volt az útja Franciaországtól a parkolóig. És persze, hogy mondtam az előbb, hogy gyere, ülj be a kocsiba, én hazaviszlek. Én pontosítok, csak kettő autó lett vásárolva, én a bérautót vezettem haza, ami pontosan egy citromsárga és 14-es sima dízel Citroen Saxo volt, magyarán mondva egy kis szappantartó, egy nyomorék tragacs. Levente barátom becsüccsent mellém a kocsiba és innentől kezdetét vette a 6 óra hosszás kocsikázás. Majd közbe mi elindulunk haza, az hogy most Levente együtt evett velünk, vagy nem, pontosan nem emlékszem rá, de azt hiszem igen. Ha nem így van, Levente légy szíves írj rám és javíts ki. Na ahogy mondtam, megindult a 6 óra hosszás út hazafelé, miközben azért próbálom tartani a 140-150-es tempót, érzem, hogy szorul az első kerék és kattog. Te, mondom, Levente, leveszem a gázt, a kocsi meg elment egy métert jobbra. De mondom, Levente, adok neki gázt, mert emelkedőn muszáj nyomni, de akkor a kocsi elmegy egy métert balra, és beremeg az eleje. Levente, tudod, mit, most már mindegy, tapossuk a gázt hazafelé, és persze Levente 22 éves, erre elkezdtünk nevetni és bohóckodni. Azt mondta Levente, hogy teljesen mindegy, nem történhet semmi rossz, ha ezt túlélted, már mi történhet? Semmi. És erre le is zártuk az autó témát, beindult a csevegés. Én szó szerint mindent elmondtam az eddigi életemből tisztán és őszintén, és úgyszintén az utasom is. Szó szerint összebarátkoztunk. Elmesélte, hogy az ő barátnője Kolumbiából származik, Franciaországban tanul ő is, egyetemen, és babájuk lesz. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a srác egy igazi jó barátom lesz, még ha úton maradunk, kibukik a kerék és túléljük, még talán ez is egy nagy happy. Hát akkor el tudjátok képzelni, hogy mi volt az úton, milyen röhögések, beszélgetések mentek. Hogy azért az ő barátnője is akkor volt egy hónapos terhes, énnekem meg itthon három gyerek, tudjátok, hogy egyedül nevelem, és azért elég veszélyes helyzetben voltunk, a végén megtudjátok mennyire, ezzel az autóval. És mindez mellett nem tudtunk ezzel törődni, szinte tudtuk, éreztük, hogy nem lesz semmi gond, és ugyanúgy nevettünk, beszélgettünk tovább. Na persze meglepődve kérdeztem, hogy fogsz visszajutni Franciaországba, ha stoppal jöttél, talán nincs pénzed? Nem, azt mondta, nem erről van szó, ez egy buli, egy hepp. Tehát laza a csávó, elgondolhatjátok. Mindez mellett felelősségtudatos, okos és művelt fiatalemberről van szó, sőt most már apa. És majd egyszer Budapest külső részén ott várt édesapukája egy benzinkúton, oda elvittem. Egy gyors kézfogás, örülök, hogy találkoztunk, örülök, hogy hazahozhattalak, erre Levente válaszolva, hogy ha majd Kiskőrös környékén járok, megígérem, hogy megkereslek. Én persze, ó hogyne, rendbe van. És emberek, most kapaszkodjatok,tegnap, vasárnap olyan fél 5 magasságában lányaimmal befekszünk az ágyba tévézni, és csak dudál egy kék kombi, Ford Focus. Én azt hittem, hogy autófestést hoztak, én mondom, ki nem megyek. Vagy mondom, nem is engem keresnek, mondtam az egyik lányomnak, menj ki, nézd meg, ki az és mit akar. Hát lássatok csodát, az én Takács Levente barátom a feleségével, az egyéves kislányával, az unokatestvérével eljöttek engem meglátogatni rá egy évre. Egyszerűen nem akartam elhinni. Hogy létezik ilyen, hogy valaki nem felejtette el, hogy te segítettél rajta, őszinte legyek? Az egész dolgot már rég elfelejtettem. Levente nem felejtette el. Levente jó ember, Leventében van hála, van tisztelet, van emberi szeretet. És nagyon sokszor megkérdeztem magamtól, még most is megkérdezem, bennem miért nincs ilyen? Én nem mentem volna el megköszönni, én nem mutattam volna be se a gyerekeimet, se az asszonyomat, ő megtette. Én e hónap 22-én leszek 40 éves, és egy 22 éves fiatalember megmutatta nekem és a három lányomnak, példát mutatott azzal, mindegy, hogy ki vagy, mindegy, hogy mi vagy, milyen származású vagy, hol élsz, hogyha adsz, ne emlékezz rá, de hogyha kapsz, sose felejtsd el! Sose éreztem még ilyen érzést, nem tudom szavakkal kifejezni, ezt a csodát, amit ettől a fiatalembertől kaptam.Tanuljunk meg hálásak lenni, tanuljuk meg becsülni egymást, és szeretni egymást, ahogy ez a fiatalember teszi és tette. Köszönöm szépen neked, Takács Levente, és a kis családodnak, unokatesódnak, hogy eljöttetek, meglátogattatok, hogy bizonyságot tettetek arról, hogy jónak lenni egy igazi csoda. Levente, ez is azok közé a hihetetlen történetek közé tartozik most már, amiket neked meséltem, és kevesen fogják elhinni.

(Na persze, ahogy hazaértem, a kocsi kereke kiesett.)