Shlomo mereng a csillagok tengerében, és közben a szabadságról álmodozik. Még a barakk rácsai sem akadályozzák az ébren álmodásban, még a krematóriumból áradó füst és az égett hús szaga sem veszi el Shlomo figyelmét a szabadságról. Sőt a barakkban felhangzó hangos horkolás sem zavarja. Ő csak álmodozik. Virágos rétről, zöldben pompázó erdőkről, csicsergő madarakról, a szerelemről, mindenféle csodáról, amit az ember szabadon megélhet a láger kerítésein kívül.

Mikor lassan ébredezni kezd a tábor, a többiek látják, hogy Shlomo már megint az eget bámulja.

Friedmann rabbi odaszólt Shlomónak:

- Már megint álmodozol? Gyere el az ablaktól, te mesüge! Ugyan most hol járhattál? Mondd, merre voltál álmaidban? Gyere el az ablakból, mielőtt meg nem látnak az őrök!

Shlomo ezt válaszolta:

- Virágban pompázó réteken jártam. Zöldellő erdőkben. Szabadon szárnyaltam, mint a madár.

A barakkban a többiek közül volt, aki lehajtotta fejét és úgy hallgatta Shlomo szavait, valaki mosolygott és legyintett egyet. És volt, aki sóhajtozva csóválta fejét. A bölcs rabbi kitárta két karját, és magához ölelte az álmodozót, mint tyúkanyó a csibéjét. Megpuszilta homlokát, így szólt hozzá:

- Isten szeret téged. Eljön az idő, mikor mindnyájan szabadok leszünk, és megszűnik ez a borzalom, ami körbevesz minket.

Shlomo hirtelen felkapta fejét, odarohant az ablakhoz. Mintha a Teremtő meghallotta volna a rabbi szavát, mert egyszer csak megérkeztek tankokon a felszabadítók. Lerombolták a kapukat, szétbombázták a tábort, agyonlőtték az őröket. A tisztek elmenekültek, a barakkokban lévő emberek felszabadultak, és mindenki elkezdte keresni a hozzátartozóját. És láss csodát, mindenki élt! Mindenki megtalálta a családtagjait! Egy karcolás nélkül megúszták ezt a borzalmat.

Shlomo felpattant az egyik tank tetejére, és így szólt:

- Emberek, soha ne felejtsük el, hogy itt mi történt. Ne szakítsuk meg egymással a kapcsolatot, keressük egymást ezután is!

A rabbi erre:

- Gyere már le, te! Hisz szabadok vagyunk! Te velem jössz, nem hagylak magadra mesügém. Jössz az én kis zsinagógámba, és majd ha eljön az ideje, felkereshetsz mindenkit.

Friedmann rabbi imára hívta a sokaságot, majd mindenki elköszönt egymástól. Mindenki megindult, ki-ki a maga útján. Majd teltek-múltak az évek, Shlomo a bölcs rabbitól kért egy tollat és egy nagy füzetet, és ahogy megígérte, elindult megkeresni a többieket. Ahová csak ment, mindenütt írt egy kicsit, megírta élményeit, hogy az emberek hogy élnek, és mire jutottak. Nagyon sok emberrel Sábeszt és Szükeszt ült, sok csodás ünnepet megélt azokkal, akikkel korábban a barakkban volt.

Érezte a fájdalmat a fejében, a nyomást, az őrületet, hogy ezt már nem bírja tovább. A puskatus erejével ugyanis hatalmas ütést mértek rá az őrök, közben ezt kiabálták: „kelj fel mocskos zsidó, ne aludj tovább”. Shlomo felkelt, körülötte tiszta vér volt minden. Rájött, hogy a társait körülötte agyonlőtték, és mintha a rabbi még mondana valamit, de már nem megy, mert nincs élet tovább.

Shlomo rájött, hogy álmodott, még mindig a barakkban vannak. Nem jött a felmentő sereg, nincs szabadság.

Majd golyót eresztettek a fejébe. Shlomo örök álomba szenderült.

Ahogy a rabbi is megmondta, egyszer mindnyájan szabadok leszünk.

Dimovits Szilveszter