Érzem a kávé illatát. Hallom, hogy a konyhában csörögnek a tányérok, poharak. Ránézek az órára: "úristen, fél 6!"

Édesanyám már megint nem bír aludni. Azon morfondírozok magamban, hogy miért nem csörög, tesz-vesz a konyhában halkabban. Hisz tudja, hogy a gyerekeim, azaz az unokái alszanak. Így felkelt minket. És egyáltalán, miért nem alszik, miért van fenn? Biztos rosszat álmodott, és nem bír aludni. De azért a kávé illata kiengesztel engem.

Ahogy kitápászkodom az ágyamból, hallom, hogy morog magában valamit. A nevemet mondja, most már tisztán hallom: biztos, hogy a kávé illatára én fel fogok kelni. Kivánszorgok az előtérbe, leülök, és szólítom a nevén: "Anyuci, kérek egy kis kávét!" Látom gyönyörű mosolyát, ahogy fordul felém kávéval a kezében. Édesanyám mosolyog.

"Jó reggelt, kisfiam."

És ahogy nyúlok a kávéért, úgy nyúlok érte, hogy ujjaim átöleljék édesanyám ujjait. Édesanyám leül mellém, kávézgatunk. Én persze kómás, álmos fejjel csak hallgatom édesanyámat. Édesanyám mondja, hogy milyen szépek lettek a lányok, hogy megnőttek. Meg hogy vigyázzak rájuk. Arra leszek figyelmes, miért beszél így? Miért mond ilyeneket? Hisz mindennap látja őket. De megszólalni nem tudok. Szó nem jön ki a számon, csak hallgatok. Lehajtja fejét, és azt mondja: "fiam, légy erős! Ahogy én egyedül felneveltelek benneteket, úgy látom, te is szépen neveled egyedül a három lányt."

Rám néz. Látom, hogy édesanyám lenyeli könnyeit. Megsimogatom arcát, azt veszem észre, hogy hideg. "Anyu, miért sírsz?" Mosolyog: "igyad fiam a kávét, mert kihűl. Mondd a testvéreidnek, hogy szeretlek benneteket, mindnyájatokat! A Bódit, a Lólát, Ibolyát és téged, fiam. Csodálatosak az unokáim."

Érzem, hogy valaki rángatja a vállam, hogy keljek fel. A lányaim keltenek, hogy menjünk ki édesanyámhoz a temetőbe, mert ma 15 éve, hogy meghalt.

És ahogy kinyitottam a szememet, rájöttem, hogy ez csak egy álom volt. Édesanyám már 15 éve nem él. Nincs köztünk. Elgondolkozom egy pillanatra: hogyan is hihettem én azt, hogy a gyerekeimet fel fogja kelteni a zörgéssel? Hiszen amikor édesanyám meghalt, rá három hétre születtek csak a gyerekeim, nem is látta őket.

Jó volt álmodni veled, Anyu!

Tudjátok, emberek, minél inkább telik az idő, annál inkább elmosódik, enyhül az emberben a fájdalom, elfakulnak az emlékek. De vannak pillanatok, mikor olyan erősen térnek vissza ezek az emlékek, a fájdalom és a hiány, hogy belül szétszakadsz. Ma megértettem, hogy édesanyám miért sírt az ő édesapjáért 30 év után. Amikor sírt, megkérdeztem: "anya, miért sírsz?" Azt mondta: "fiam, ma 30 éve, hogy meghalt apám."

"Anyu, 30 év eltelt, mit tudsz ezen sírni, olyan rég volt már!"

"Nem tudod te kisfiam, hogy tud fájni, ha egy szülő elmegy, nem él már. Majd megtudod, ha eljön majd az ideje."

Hát ma megtudtam, emberek. Ma éreztem, hogy 15 év után ugyanúgy tud hiányozni édesanyám, mint ha ma halt volna meg. Na persze sorolhatnám a két nagynénémet, nagybátyámat, az én nagymamámat, a mamuskát is, olyan, mintha ma haltak volna meg.

Amíg van rá lehetőséged, öleld meg szeretteidet, szeresd őket, és élj meg minden pillanatot, mert együtt töltheted velük!

Aki már meghalt, és nincs köztünk, jobban jársz, ha elengeded! Ő már csak emlékkép. A halottakba ne kapaszkodj, a múltat engedd el, és azoknak, akik most körülvesznek, fogd meg a kezüket, és élj meg minden egyes pillanatot, amíg van rá lehetőséged! Szeress, engedd el a sérelmeidet, és a béke ölelje át az életedet! Éljetek!