Hogy ki teremtett engem? A te istened, te hitetlen ember! Te táplálsz engem, a te haragod, a becstelen, élhetetlen lelked. Ez ad nekem erőt, és ezért irányítalak téged. Hát így kerültem én, az ördög, le a földre, és lettem a ti királyotok. Nyaldossátok talpam, hogy legyen szép ház, nagy autó, sok pénz! Eladod nekem a lelked, hogy más szemében mindened meglegyen, te becstelen, bolond ember.

Mondá az Úr híveinek: sok próféta jár a nevemben, de kevés szolga marad meg mellettem. Kik próféták, és mondják az én tanaimat, azokra ti ne figyeljetek, mert a szavak, miket mondanak, lehetnek igazak, de lásd tetteiket, hazugak! Mutatják magukból a tiszta kenyeret, amit én adék nékük, de te, ember, amint vennéd el a kenyeret, mire a szádhoz ér, bűzös rothadás válnék belőle. Így lőn hazug tettek mellett igazul beszélve maga a bűn, a gonosz, a sátán.

Lásd szolgám, nem mondana nagyot, lehajtott fejjel, tiszta szívvel, ahogy én töröm a kenyeret, és adom szegényeknek, híveimnek, ő, a szolga lélek úgy ontaná magából minden egyes szót, amit én adák néki, szívéből osztaná néktek. Légy néma szolgám, akinél a tettek beszélnek. Nem úgy, mint szép szavú próféták, kik hazug, becstelen tettek mellett nagy szavakat tanítanak, tetteiket pedig rothadás és bűz járja és marja át, mint a kígyó.

Az ördög vezeté, látá minden egyes tetted, ki őt válassza, elveszi a lelkét. Minden egyes mozdulatot lát ő, hiszen ő a sátán. Testednek vágyát itt a földön, arany, pénz, ház, festett nők, csak egy csettintés, lelkedért cserélve, odaadná néked mindet, majd időben-útközben csak-csak megkérdené tőled: biztos vagy benne, ez kell neked, te földi ember? Hiszen én tisztelem Istened, a mindenható nagyságot, ki engem, az ördögöt ide a földre vetve, e világot teremtette. Én Istent félem, de megteszek érte mindent, te nagyravágyó ember, te becstelen lélek, hogy elvegyelek tőle, hogy enyém legyél, és játsszak véled! Amit kívánsz, megadom néked, de a pokolban begyújtok lelkeddel, és karosszékben ülve iszom majd finom, meleg véred. Jóízűket nevetve nézem, hogy ég el az élhetetlen, nagyravágyó lelked, te vak ember! De titeket, emberek, ti szánalmas lények, kutyák, becstelen lelkek, gyűlöllek! A haragom minden embert elvet, és ki velem tart, e világon mindent megkap, de majd a pokol mélyén százszorosan jajgat lelketek! Te élhetetlen ember, én majd akkor jóízűt nevetek! Most még visszafordulhatsz, térdre borulhatsz, a mindenható Istenhez fordulhatsz, de amit eddig kívántál, te, a szemed és a lelked, tőlem mindent elvesztesz. A döntés a tied, hiszen ez a szabad akarat, amit akarsz, az mind a tied marad! Add a kezed, rárakom a láncom, légy hű ebem, és hozz nekem a pokolra több ilyen, hozzád hasonló, egoista, büszke, e világra élhetetlen embert!

Így szól az ördög: büdös kutyák, mocskos lelkek, ti néztek le engem, hogy én vagyok a tisztességtelen ördög? Én csak azt adom, amire vágysz, és kérsz tőlem. Ki istentelenül jár, villám végére szúrom, és a pokolban elég a mocskos, élhetetlen lelke!

Dimovits Szilveszter