Mit is lehetne erre mondani, emberek? Hogy elszomorító, rettenetes vagy felháborító? Mit lehetne még erre mondani? Sokféle jelzővel lehetne illetni, csak az emberséges szóval nem. A békével, az emberi szeretettel sem. Itt nem találkozunk kegyességgel, csak kegyetlenséggel. Nem kegyelmeznek még a gyerekeknek sem. Számomra undorító és gyomorforgató a politika és az etnikai, politikai hovatartozásból megindult viták. Undorító, hogy vannak olyan országok, amelyek az ilyen kegyetlenségből milliárdokat keresnek, a gazdasági fellendülés lehetőségét és a piacot látják benne. Mindenről szó van itt, csak az emberről, az emberségről nincs. Pedig ahogy látjátok a fotókon, itt az emberek az áldozatok. Az embertelenségnek az áldozatai.

Kérdem én Törökországtól, azaz a török politikusoktól, a miniszterelnöktől, nekik nincs gyerekük? Ők ezt nem látják? Ők nem apák, nem szülők, nem férjek?

Tudom, a bomba nem válogat. Tisztában vagyok vele, hogy a golyó kettészakít mindent az állig felfegyverkezett katonától kezdve az ártatlan kisgyermek szívéig. A golyó nem tudja, hogy kit szabad megölni, és kit nem. Aki pedig a fegyvert fogja, megpróbál minél pontosabban célozni. Azért, hogy a golyó pontosan csapódjon be a kisgyerekek testébe. Aki a fegyvert fogja, és meghúzza a ravaszt, pontosan tudja, hogy mit tesz. Aki az RPG-t, azaz a vállra tehető gránátvetőt kezeli, tisztában van vele, hogy kisgyermekek testét ezzel cafatokra tépi, vagy olyan sérülést szenvedhetnek tőle, hogy órákig szenvednek majd a halálért, vagy örökké megcsonkítottak lesznek.

Igen, emberek, ezek vagyunk mi. És igenis képesek vagyunk erre, a hatalomért, a pénzért, a területért. Ez a politika. Olyan hatással van ránk, hogy elvesszük egymás életét, elveszítjük egymást, a halálba küldünk ártatlan anyákat, apákat, nagymamákat, nagypapákat, megyünk előre, mint a birkák, mert ez a parancs. Semmi nem számít, a parancsot teljesíteni kell. Undorító, undorító tud lenni az emberi elme, undorító tud lenni az emberi lélek!

Nézzük meg rendesen, mélyen ezeket a fotókat! Ne sajnálkozz, ne jajgass, ne sóhajtozz! Majd egy pillanatra csukd be a szemed, és képzeld el, hogy ő a te gyereked. Azért mert kurd vagy, vagy azért, mert magyar vagy, vagy éppen azért, mert cigány. De mondhatnám azt is, hogy azért, mert zsidó vagy (1940-44, tudjátok, miről beszélek, igaz?). Egy dolgot meg kellene érteni a világon: mindegy, hogy hogy nézel ki, teljesen mindegy, milyen a bőröd színe, ezek mind nem számítanak. Mi mind, mind egyek vagyunk. És az egy az ember, mi mindnyájan emberek vagyunk. Azért, mert ő azt mondja, hogy Allah, te azt mondod, hogy Isten, vagy a másik azt mondja, hogy Jehova, attól még így van. Ha az én bőröm színe barna, a tiéd fehér, a másiké sárga vagy fekete, attól még ugyanolyanok vagyunk. Az egyik román, a másik német, török, kurd, magyar, orosz, ukrán, zsidó, cigány, ezek mind emberek. És ezek a szavak egyet jelentenek, olyannyira egyet jelentenek, mint az ember szó. És mégis, egymást gyilkoljuk, gyalázzuk, megalázzuk. Mindenkit anya hozott a világra, és mindenki a föld alá kerül egyszer, mindenki meghal, senki se örök életű. Csak nem mindegy, hogy hogy halsz meg, és mikor. Szégyen, gyalázat, hogy mi, emberek, így tudunk egymással viselkedni! Hogy így tudunk egymásra tekinteni, és nem látjuk, hogy mi egyek vagyunk. Egy nyelvet beszélünk, csak mindenki másképpen. De attól még a jelentése ugyanaz.

És ami még számomra gyomorforgató, hogy ha majd Törökországnak elfogy a lőszere, akkor fog találni olyan országot, amelyik hitelbe is ad majd neki. Amelyik saját maga ajánlja majd föl a hitelt, a pénzszerzés érdekében. És ami még nagyon borzasztó számomra, hogy ha a kurdoknak segélycsomag kell, gyógyszer, élelmiszer, akkor a különböző szervezeteknek szó szerint könyörögniük kell támogatókért, pénzért, hogy segíteni tudjanak a rászorulókon. Amikor ölni kell, maguk adják a hitelt az országok, és amikor életeket kellene menteni, könyörögni kell, hogy valaki segítsen már. Különféle engedélyeket kell kérni, útvonalat megtervezni, és katonai konvojok kíséretével elszállítani a nehezen megszerzett élelmiszert, gyógyszert. A legszomorúbb az egészben, hogy amíg az elosztó központokba ér az adomány, addigra a fele eltűnik. 

Tudjátok, emberek, mekkora üzlet van most a kurdok halálában? Mert ha egy országot lerombolnak, jön egy újabb politikai irányvonal, felvesznek hiteleket, jönnek majd új jogszabályok, és a politikusok rokonai mint vállalkozók újra építik az országot. Pénz, pénz, pénz és hatalom. Nem baj! Amint látjátok, mindeközben a gyerekek égő testtel sikítoznak a fájdalmukban, az édesanyjuk nevét kiabálva, hogy fáj. Csakhogy már az anyjuk nem él, testüket kettétépte a bomba. A gyermek nem érti ezt, csak a fájdalmat érzi, és keresi a halott szüleit. 

Büszkék lehettek magatokra, törökök! Gratulálok! (De hát ti ezt megcsináltátok egyszer Magyarországgal is, igaz?) Amerika ezt tétlenül nézi, mert az érdekek úgy kívánják, hogy most nem üzlet beleszólni a török-kurd mészárlásba. Kíváncsi vagyok, Putyin mit fog erre mozdulni, vagy India és Kína? Lesz-e érdekük Törökországgal szembeszállni? Vagy ölbe tett kézzel nézik, hogy ölik egymást halomra az emberek? 

Jaj, emberek, emberek! Házaspárok marják egymást, megunták egymást, el akarnak válni. Az asszony megcsalja a férjet, a férj megcsalja az asszonyt. Vagy a hozzátartozónk meghalt, el se temették, de már a vagyonért veszekedünk, hogy kinek jusson több. Vagy gyerekeinket bedobjuk a kukába, intézetbe, könnyedén, mint ahogy a dohányos dobja el a csikket. Ha a szülők, édesanyánk, édesapánk megöregedett, és az öregsége már teher számunkra, betesszük az öregek otthonába, mint ahogy a szemétbe dobjuk bele a megöregedett, leharcolt, elkopott nadrágot. Vagy meguntam a párom, unalmas már, bezárva érzem magam mellette, már nem humoros, már nem kényelmes az élet, amit élek vele, és gyorsan lecserélem egy másikra. Vagy köpök egyet egy emberre, mert büdös, piszkos, kócos, ápolatlan hajléktalan. Vagy nem nézek rá, nem köszönök neki, mert cigány. Mi, emberek, speciálisan ki vagyunk képezve arra, hogy mi nem jó, és ha van ott valami jó is, ami szinte kiszúrja a szemünket, azt vagy észre se vesszük, vagy annyira kevésnek látjuk, hogy elégedetlenek vagyunk, és nyöszörgünk tovább. Majd ha mi is átélnénk, amit most a képeken látunk - most szörnyülködünk meg sajnálkozunk -, azt hiszem, gyorsan átértékelődne az életünk.

Ez embertelen és szégyen.