Történetem címe lehet egy kicsit érdekes vagy fura. Vagy akár mondhatnám, lehet egy kicsit bohókás és vidám: hogy "helló, Szilveszter, megjöttem!"

Hát igen, vidám lett a vége, és remélem, így is marad. No de kezdjük az elején. A történetünk igaz, pontos helyszín Kiskőrös, napjainkban. És olyannyira napjaink, hogy ez két hónappal ezelőtt történt. Egy házaspárról van szó, a férj 57 éves, az asszony 54. Közelebb a 60-hoz, mint az 50-hez. Egy igazi parasztcsaládról van szó, évtizedekre visszamenőleg a föld adta a mindennapi betevő falatot, azaz a kétkezi munka. A hektárok nagy részét leginkább a szőlő teszi ki, illetve valamennyi gyümölcsös és szántó. Egy erős középosztálybeli családról van szó, de mindez mellett még sincs nagy Mercedes, BMW, amit akár megtehetnének. Nincs John Deere traktor, pedig nem okozna gondot megvenni, helyette a jól bevált öreg MTZ teszi a dolgát a földeken. A munkásságukról ennyit. Persze a szorgalmuk a végtelenségig elmegy, munkájuk fáradságos és becsületes.

Ugye itt is az van, ami nagyon sok történetemben, neveket nem mondhatok. Egyik nap felhív a jó barátom, le kellene fújni az autóját, pontosan a Lada Niváját. Elvállalom-e. Természetesen igent mondtam rá, azt hozzárakom, hogy én ezzel az emberrel egy jó két éve nem találkoztam, pedig egy városban lakunk. Hogy őszinte legyek, előtte a feleségét nem is ismertem. Azt se tudtam, hogy hol laknak. Egyetlen fiúgyermekük van, aki ma Budapesten egyetemre jár, őt sem ismertem. Elvállaltam a Nivát, Ökördin volt egy műhely, amit üzemeltettem, kész lett az autó és minden nagyzolást félrerakva nagyon szép lett. Mikor a műhelyben megcsináltam a kocsit, eljött a házaspár megnézni és persze elvinni az autót. Az asszony olyan 150-160 cm magas, egy kis aranyos, mosolygós, igazi jó lelkű ember. Természetesen a munka nagyon megtetszett nekik. Az asszonynak van egy Fiat Ducatója, kis dobozos teherautó, amivel hordja a munkásokat, azaz szezonidő végén a gyümölcsöt takarítják be az udvarukba a hűtőházba. Eléggé megviselt autóról van szó, és megkérdezte a hölgy, hogy megcsinálom-e az autót, mert két napja lejárt a műszakija. Enyhén szólva az autó nem volt műszakira képes. Természetesen elvállaltam, majd megegyeztünk, hogy két hét múlva szólok, hogy mikor érek rá. Elvitték az autót, elköszöntünk egymástól, majd eltelt az ominózus két hét. 

Elmegyek hozzájuk, hogy ráérek most, meg tudom csinálni a kisbuszt. Barátom felesége, ahogy meglát, kinyitja a kaput és sírva fakad: "Szilveszter, baj van. A férjem daganatos beteg lett. Most derült ki három napja. Fel akartalak hívni telefonon, hogy gyere el hozzánk, beszélgessünk egy kicsit." Persze az asszony arcát elöntötte a pánik és a félelem. Sokan nem tudják, de régen foglalkoztam lelki problémákkal. Nem azt mondom, hogy ma már ezt teljesen abbahagytam, de nem csinálom olyan intenzíven. Azért még a mai napig is megkeresnek emberek. És ahogy beléptem az udvarra, ránéztem az emberre, megkérdeztem, mi a gond, barátom? Bal oldalon a nyakán kb. 10 évvel ezelőtt kijött egy öklömnyi nagyságú csomó, azzal a címszóval, hogy az egy mirigycsomó, nem kell vele foglalkozni. Persze ez tévedés, mert Kecskeméten az orvosok rosszindulatú daganatnak állapították meg. Az ember szemében semmi mást nem láttam, csak azt, hogy itt vége van. Azt mondták, hogy hagyjuk az autót, nem akarnak vele foglalkozni, nem érdekli őket. Mondom, persze, természetes. Mondtam, hogy nem szívesen zavarok, de ha nem gond, üljünk le, beszélgessünk egy kicsit kávé mellett. Hát az a kicsi beszélgetés pont 3- 3 és fél óra hosszáig húzódott el. És megegyeztünk abban, hogy nem adjuk föl. Mert aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni. És persze menet közben az is kiderült, hogy lehet, nem ártott volna egymással többet foglalkozni, nem mindig csak a főzés, a munka. Persze menet közben az is kiderült, hogy többet sétálhattak volna kint a szabadban kézen fogva. Nekem erre a válasz: nem adjuk föl. Nem az a lényeg, hogy mi lehetett volna, és az nem biztos, hogy mi lesz, a most számít. Most fogjátok egymás kezét! Most van egymásra a legnagyobb szükségetek! Most segítsetek egymáson! De ne sírni, sírni ne legyetek egymásnak partner, hanem a könnyet megtörölni. Ezek nem egyszerű dolgok ebben a helyzetben, de meg kell, hogy tegyed. Ez a muszáj. És kedves olvasóink, aki ezt elolvassa, annak ez legyen tanulság, ez a történet. Nem a pénzed, a földi vagyonod, hanem a szeretteid. Csak annyi időt tölts el a munkáddal, amennyit pont kell, de a családoddal és a szeretteiddel annyit, amennyit csak lehet. A munkád nem igényel többet, mint amíg el nem végezted. Többet ne szöszmötölj ott. De a családod, a szeretteid, amíg van rá lehetőséged, amíg tart az életed ideje. Ne kelljen hozzá tragédia, fájdalom, hogy felismerd az igazi értékeket az életedben, az igazi kincsed és vagyonod. Ne kelljen hozzá egy daganat. 

Mentek a fogadalmak, és megegyeztünk annyiban, hogyha nehéz, hogyha fáj, hogyha már nem bírják tovább, akkor csörögnek és én jövök. Telt-múlt az idő, egyre többet beszélgettünk, találkoztunk, egyre többet elmentem hozzájuk, és közben folytak a vizsgálatok, kitűzték a műtét napját. Miközben eljutottunk idáig, ez a két hónap alatt, több volt a mélypont, mint ahogy erősen, stabilan elviseltük volna együtt ezt a helyzetet. De nekem ez volt a dolgom, hogy próbálkozzak, segítsek a mélyből ebben a helyzetben, amennyire csak lehet, egy picivel jobbat és többet kihozni belőlük. Általában sikerült. Nagyon kemény 2 hónap volt ez. Mindnyájunknak. Eljött a műtét napja, ahogy szokott lenni, a műtét sikerült, na persze itt a beteg is túlélte. És a műtét után egy héttel felhívja a doktornő, hogy mintát vettek a daganatból, és boldog karácsonyt kíván, a daganat jóindulatú!

Azt mondta a doktornő, "hosszú életet kívánok"! És a barátom erre felhívott engem, és az első szó: "Szilveszter, helló, megjöttem! Jóindulatú a daganat. Életben fogok maradni, nem halok meg, most, ettől biztos nem halok meg."

Felesége a háttérből sírt, örömkönnyek, én rögtön elmentem hozzájuk, megöleltük egymást, jóízűt beszélgettünk. És ami nagyon jól esett nekem, így köszöntünk el egymástól: bármikor, bármilyen problémám lesz, ha nem keresem meg vele őket, akkor a barátságnak vége. Nagyon remélem, sosem kell őket emiatt felkeresnem. De nem is ez számít. A legfontosabb az, hogy egy ember megmenekült ettől az alattomos betegségtől. És megfogadták, hogy ez elég kemény tandíj volt nekik: hogy van a munkán és a pénzen túl, a valóság a család. Emberek, merjetek szeretni! Merjetek élni! Görcsösen ne ragaszkodjatok semmilyen tárgyhoz, pénzhez, vagyonhoz. Persze nem azt mondom, hogy szórjátok, mindenki a maga módján ossza be és vigyázza, de becsülni leginkább a szeretteidet becsüld, tiszteld, szeresd és ragaszkodj hozzájuk! Hát ez volt az, hogy "helló, Szilveszter, megjöttem!"