Délelőtt 9 óra van, kijövök a Schneider-boltból. Aki nem tudja, hogy melyik boltról van szó: Kiskőrös város központjában, a katolikus templom sarkán található. Egy picike élelmiszer- és vegyesbolt. A Schneider-bolt és a katolikus templom közt helyezkedik el egy nagy feszület, mellette egy biciklitároló. Egy hölgy jön a kerékpárjával, leszáll, letámasztja biciklijét a feszület mellé, és nagy léptekkel siet a templom előterébe. Ő nem lát engem, nem vesz észre. Megállok, nekem ő háttal, és imádkozik. Imádkozik a gyermekeiért, imádkozik az életükért, a jelenükért, a jövőjükért, hogy segítsen neki az Isten feldolgozni a férje halálát. A férje nemrég halt meg, 44 évesen. Ez a nő egyedül neveli gyermekeit, a város központjától legalább 10 km-re laknak egy tanyán, kint a semmiben. Tisztességesen neveli a gyermekeit, amennyire csak tőle telik. És most siet a templomba, lelkierőért fohászkodni az Istenhez. Emberek, nem is hisszük, nem is gondoljuk, hogy sokszor a mosolygós arcok mögött fájdalmas szív dobog! Sír a lélek, ordít a fájdalomtól. Sokszor el se hisszük, hogy vannak emberek, akiknek sokkal rosszabb, mint nekünk, és mi azt hisszük, hogy nekünk a legrosszabb. Ez nem igaz. Mi azt hisszük, itt a világvége, hogy nincs tovább és már nem bírjuk tovább. Ez az önsajnálat, kibillentünk a komfortzónánkból, és nem vesszük észre, nem látjuk, hogy nem is annyira rossz nekünk. Arra panaszkodunk, hogy nem bírunk elmenni nyaralni, hogy az idén nem tudtuk megcsináltatni a kerítést, hogy a pandémia ideje alatt nem mehettünk el wellnesshétvégézni, és hogy mekkora katasztrófa ez. Nem tudod, nem látod, sőt lehet, hogy nem is érdekel, hogy az az ember, aki a kerékpáron teker és rohan a templomba, ő fohászkodik a kenyérért, a lelkierőért, azért, hogy ne adja fel, ne ölje meg magát, hogy még egy kicsit bírja tovább. Hogy legyen ereje feldolgozni a férje halálát.

Amikor én ezt végignéztem, hálát adtam az Istennek, hogy mennyire jó nekem. Nekem nincs ilyen problémám. Hálás vagyok az életemért. Csodálatos életem van. Megköszönöm Istennek a három gyerekemet, a testvéreimet, az otthonomat, a barátaimat, a barátnőmet, a munkámat, az életemet. Szívemből kívánom ennek a nőnek, hogy legyen meg neki Isten segedelmével mindaz, amiért fohászkodik.

A Schneider-bolt mellett a központi buszmegállót, és annak üzemeltetőjét, Anikót is többször említettem már írásaimban. Egy szerdai napon, délelőtt 11 órakor kávézok a buszmegálló büféjében. Ül velem szemben egy hölgy. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, róla és a lányáról is írtam már, „A halál nem válogat” című írásomban mutattam be a 23 fehér galamb történetét. Beszélgettünk sok mindenről, majd nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá a lánya történetére. A hölgy elkezdte mesélni. Bevallom, és nem szégyellem, mikor véget ért a történet, volt egy pillanat, mikor a könnyeimet kellett lenyelnem. Amikor a hölgy ezt meglátta, már mindketten küszködtünk a sírással.

Ennek a hölgynek öt gyermeke és három unokája van. A legidősebb lánya, aki 23 évesen elhunyt, egy talpraesett nő volt. Kiskőrösön nagyon sokan ismerték, sok helyen dolgozott, egy valódi szépség, igazi csinos nő, de mindemellett kedves, szerény és segítőkész volt. Sokat segített édesanyjának, mondhatni a jobbkeze volt. Mindent megtett azért, hogy édesanyjának és a testvéreinek jó legyen. Bár édesanyjának szemében láttam a könnyeket, a mérhetetlen fájdalmat, de amikor arról beszélt, hogy az ő lánya milyen jólelkű és csodálatos volt, mégis megjelent egy pillanatra a mosoly az arcán. Elmesélte nekem, hogy a lányának milyen nagy örömet okozot, mikor először megkapta a fizetését, amiből az összes testvérét, az édesanyját és az édesapját elvitte vacsorázni. Vacsora közben rengeteget bolondoztak, nevettek, és a lányt nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy örömet tudott okozni a családjának. Az anyja elmondása szerint őt ez éltette. Ő volt az, aki összefogta a testvéreket, aki összekovácsolta a családot, aki az édesapjára is hatni tudott. Ő volt az, akitől a testvérek megtanulták, hogy ők egyek, és ha csak egy szelet kenyerük is van, azt is felezzék el egymás között, hogy mindenkinek jusson belőle. Ezt mind a testvérüktől tanulták a gyerekek. Azóta is így élnek, némelyikük már így neveli a saját gyermekét is: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. Hát ilyen volt ennek a hölgynek a lánya, aki már sajnos nincs köztünk.

Mikor meghalt ez a fiatal hölgy, egy 4 hónapos kisbabát hagyott hátra maga után.  A nagymama, a nagypapa és a testvérek nevelik a család szeme fényét. Óvják, vigyázzák, féltik, imádják.

Megkérdeztem ettől a hölgytől, hogy az összetartás megvan-e még a gyerekei közt. Azt mondta, ő úgy látja, hogy még erősebbé is vált. Most már még jobban odafigyelnek egymásra, még jobban segítik egymást a testvérek. A nagyobbik lánya pedig próbálja átvenni az elhunyt nővére szerepét. Próbálja még jobban összekovácsolni a családot, odafigyel a testvéreire, ahogy a nővérük csinálta.

Nem is gondolnánk, mikor ezt a nőt látjuk az utcán, például söprögetni a polgármesteri hivatal előtt, hogy milyen kegyetlen harcokat vív nap mint nap, milyen érzelmi válságon megy át, és milyen felfoghatatlan fájdalmat kell átélnie. Azt mondta, muszáj kitartania, hiszen ott a kisunokája, fel kell nevelni. Amikor őt is kiviszi a temetőbe, a kisgyerek felmászik a sírra, megpuszilja édesanyja képét, és mutogatja, hogy „ott anya”, „ott anya”. Mikor én ezt meghallottam, a szívem kettészakadt.

Ajánlom mindenki figyelmébe ezt az írásomat, különösen Neked, aki ha meglátsz egy embert, aki ha nem azon a társadalmi szinten van, mint Te, akkor pökhendi módon ledudálod az út széléről, és esetleg még köpsz is egyet. Halvány fogalmad sincs arról, hogy ezek az emberek, mint például ez az anyuka is, milyen harcokat vív a mindennapokban. Ott, ahol te vagy én összerogynánk, feladnánk, ő akkor is megy tovább, él, és az önmagából fakadó szeretet által biztatja a gyerekeit, unokáit, hogy nincs megállás, éljünk, higgyünk, szeressünk, és fogjuk meg egymás kezét, hogy ha jön a vihar, együtt legyőzzünk mindent!

Szívemből kívánom ennek a hölgynek, hogy adjon neki a drága jó Isten, a mindenható Atyánk lelkierőt, lelki békét, kitartást, hogy csodában, jóban, erőben, egészségben nevelhesse a kisunokáit, a gyermekeit. Ne szenvedjenek semmiben se hiányt! Ámen.

A következő történet helyszíne szintén a Schneider-bolt. Egy anyukát látok a bolt előtt kéregetni. Egy alacsony, vékony nőt, viseltes ruhában. Ahogyan láttam, állapotos volt, várta a következő gyermekét, a babakocsiban pedig már ott aludt egy 4 év körüli, tűzrőlpattant kisangyalka, egy kislány. Erdélyből jöttek, az anyuka kéregetett. Hozzám is odajött, tartotta a tenyerét, és kért tőlem 200 Ft-ot egy kiló kenyérre. Mire a zsebembe nyúltam a 200 Ft-ért, addigra ott termett a kis kócos, mosdatlan, angyalszemű kislány. Széles mosollyal kérdezte: „bácsika, veszel nekem kenyeret?” Én erre megkérdeztem anyukától, hogy mi kell, 200 Ft vagy egy kiló kenyér? Az anyuka azt válaszolta, a kenyérnek is nagyon örülnének, nem kell a pénz. Természetesen megvettem az egy kiló kenyeret. Miközben beszélgettünk, jött egy fiatal kiskőrösi házaspár, akik végighallgatták beszélgetésemet a kislánnyal és az anyukával. Egy 7-8 év körüli kisfiúval voltak biciklitúrán, eléggé fel voltak szerelkezve. Látásból ismertem őket, tipikus kiskőrösi gazdag emberek, jól állnak anyagilag. Amint kijöttem a boltból, és odaadtam a kiló kenyeret, fogta magát a hölgy, leszállt a bicikliről, bement a Schneider-boltba, majd kihozott ő is a boltból egy kiló kenyeret, egy csomó felvágottat, édességet, és odaadta mindezt a kislánynak. A hátamon végigfutott a hideg. Őszinte leszek, ezt nem gondoltam volna. A kiskőrösi gazdag embereknél ugyanis nem ez a megszokott. Nem általánosítok, ez csak a személyes tapasztalatom. Jólszituált magyar emberek általában nem adnak szegény, koszos, koldus cigányoknak. Emberek, engem mindez olyan jó érzés töltött el, annyira büszke voltam erre a nőre, a férjére, hogy én látásból ismerhetem őket, hogy én egy városban lakhatok ilyen magyar emberekkel. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt láthattam, hogy vannak még ilyen csodálatos emberek. Itt a mi városunkban, Kiskőrösön. Büszke vagyok, hogy ezekkel az emberekkel egy városban élhetek. Ezt a nőt nem érdekelte, hogy ezek cigányok, nem érdekelte, hogy az anyuka piszkos, a kislány kócos, megfogta a kislány kezét, és megsimogatta az arcát. Mosolyogva adta át neki az édességet, majd távozóban az anyukának megfogta a vállát, és azt mondta, jó étvágyat. A kislány visszafordult, „pápá”-val köszönt neki, és azt mondta, „köszönöm szépen, rendes néni”. A hölgynek a férje erre felkapta a fejét, a hölgy pedig lehajtotta, és lenyelte a könnyeit.

Nem tudom, hogy valaha ezek a betűk, ezek a sorok eljutnak-e ezekhez az emberekhez, de kívánom, hogy legyetek áldottak! Legyetek Kiskőrös számára tanulság, hogy embernek lenni jó, embernek lenni csoda. Ha mersz érezni és adakozni, az egy hatalom. Hatalmad van elnyomni magadban a rasszizmust, a társadalmi hovatartozásból fakadó gyűlöletet. Ez által a hatalom által egyszerűen csak éled, megéled, és tanúsítod embertársaid által, hogy embernek lenni csoda. Az emberi szeretetet kimutatni csoda. Legyetek áldottak! Hálás vagyok az életnek, hogy mindezt láthattam.

Ha majd egyszer Te, napszemüveget hordva, a márkás cuccaidban pökhendi módon elmész az utcán az utcasöprő anyuka mellett, aki minden nap harcot vív, és hihetetlen fájdalmakon megy át, így neveli unokáját, és majd amikor azt hiszed, hogy te vagy a valaki hozzá képest, csak gondolj erre: ha csak egy napra a bőrébe bújhatnál, már belerokkannál a fájdalomba, nem bírnád tovább és feladnád. Láss tovább önmagad pökhendiségén, kivagyiságán, az utcán dolgozó cigánynak pedig köszönj alázatosan! Mert nem tudhatod, mit hoz a holnap, Isten milyen terhet rak rá a te keresztedre. Nem tudhatod, ki segít majd hordani az életed keresztjét.

Hermina, Gábor, szépen kérem a Jóistent, hogy ami a világon létezik, áldás, erő, egészség, béke, szeretet, az mind hulljon rátok, és gyerekeitekre, unokáitokra! Az Isten nevében kívánom, Ámen!

Legyen áldott az a magyar származású házaspár a Schneider-bolt előtt, aki megszánta a kolduló cigány asszonyt gyermekével együtt! Legyen áldott minden percetek, pillanatotok! Az Isten szeretete költözzön a ti házatokba, legyen ott béke, szeretet! Ámen.

Istenem, Mindenható Atyám! Adj lelkierőt, békés szeretetet, legyen meg minden bőségesen a mindennapi léthez! Hajni, szívemből kívánom ezt Neked! A Jóisten áldása szálljon rátok!

Kiskőrösi lakosok, merjetek emberek lenni, merjetek hinni, bízni, megköszönni a segítséget, merjetek köszönni egymásnak, és higgyétek el, jó embernek lenni! Jó adni, és jó látni, hogy segíthettél. Legyetek áldottak és bölcsek!

Dimovits Szilveszter